Korábbi bejegyzésemben már kikeltem magamból a vitakultúra hiányát illetően, most mélyebbre ásnék a kérdésben.

Eddig azt tartottam magamról, hogy nem vagyok az a politizálós fajta, mostanában valahogy mégis sikerült pár, ha nem is direkten politizáló, de erősen politikai töltetű bejegyzést írnom. Engem is elért a végzet, ahogy a politológus barátaim(mert nekem azok is vannak) mondják: a politikáról nem lehet nem beszélni, mert az a kis köcsög mindenbe beleszól. Így előbb vagy utóbb nekem is érintenem kellett.

Bár továbbra is igyekszem távol maradni a sűrűjétől. Én nem szeretem mindenkinek megmondani, mit és hogyan kéne csinálnia, mert elfogadom azt, hogy nem értek mindenhez. Hátralépve  próbálok szemlélni, és azt véleményezni, amiről biztosan tudok nyilatkozni. A lényeget csak úgy tudom megfogni, ha nem veszek el a részletekben, és azzal foglalkozom, amit egyértelműen látok.

Épp ezért a pedagógus tiltakozás részleteibe is csak annyira látok bele, mint egy valaha volt diák, akit tanítottak egyszer, fölülről nem látom, ezért nem is kezdek el mindenfélét javasolni. Azt látom, hogy oltári nagy gáz van. És ezen belül - mivel nyelvész volnék - amit egyértelműen érzékelek, az a kommunikáció, még pontosabban a kormány sajtókommunikációja.

Na, hát az kataszrofális. Úgy gondolom, hogy a politikában különösen fontos lenne, hogy tisztán kommunikáljunk. Értem ez alatt azt, hogy ha kérdeznek, tessék a kérdésre válaszolni, és ne másról beszélni, ne csúsztassunk, és ha hibáztunk, vállaljuk fel és álljunk bele! Könyörgöm, a parlament nem a gimi alsó!

Amin most elszakadt a cérna nálam, az Lázár Jánosnak a tiltakozó pedagógusokhoz intézett nyilatkozata volt, miszerint ne zsarolják a gyerekekkel a kormányt, mert az nem tisztességes. Na, ez a kijelentés annyira szoros önreflexió, hogy az már csomó. Ezzel a mondatával máris a tanárok zsarolására használta fel a tanulókat. Lázár beijedt, mert egy olyan csoport jött ki a béketűrésből, akiknek a szava már jóhogynem szent a kérdésben. Akiket kihozni a sodrukból már tényleg vérciki. És ha ilyen cinkes a helyzet, kézenfekvő megfenyegetni a másikat: Vigyázz a szádra, mert te leszel a zsarnok!

Egy ország tanári gárdájára azt mondani, hogy csak a jobb fizetést akarnak kizsarolni a gyerekek érdekeivel, olyan nevetséges vádaskodás, hogy egy féltéglát érdemelne. Arcba. Gondolom, ismerik páran azt a magyar  weboldalt, ami az érvelési hibákat gyűjtötte össze közérthetően, példákkal. Tudjátok, az agyas hozzászólók a kommentvitákban ezeket szokták linkelgetni az ilyen lázárjánosoknak... Na, ha a politikusaink megszólalásai alatt kommentszekció lenne, azt biztosan  telelinkelnék ilyenekkel, és ez ultragáz.

Elég szomorú, hogy ezeket külön le kell írnom, szükségét érzem, hogy elmagyarázzam. Foglalkozhatnék azzal, hogy alulfizetettek a tanárok, hogy nincs kréta, hogy hülyeségekkel tömik a gyerekek fejét, de nekem az egész ügyből ez szúr szemet. Mert az, hogy egy politikus egy állítás kimondásával egyben az állításával ellentétesen cselekszik is, az olyan ijesztő intőjel, hogy nem tudok mellette elmenni szó nélkül. Ez olyan dolog, amihez hozzá tudok szólni, harapok érte, ami miatt kardot rántok és eget rengető csatakiáltással szállok harcba.

Mert egy olyan országban, ahol a politikus nem hajlandó tisztán kommunikálni, olyan baj van, ami már túlmutat kréták hiányán, alulfizetett közalkalmazottakon és fáradt gyerekeken. Ez egy óriási, láthatatlan szakadékot láttat meg nép és kormánya közt, ami belülről betegíti meg az egész intézményt. Minden tiltakozás, tüntetés, javaslat csak tüneti kezelése a gondoknak. A probléma nem a konkrét intézkedésekben keresendő, hanem abban, hogy nincs bemenet.

Nincs bemenet, vagyis nincs kommunikáció. Csak látszólagos. Lefordítom magyarra: annyira megyünk a kormányunkkal, ha szólunk hozzá, mintha egy kómás beteghez beszélnénk. Csak ez a kómás beteg mozog, jár-kel, és cselekszik. Ez itt a gond. És nekünk, akik közölni szeretnénk a problémáinkat az illetékesekkel, marad a kérdés, hogy most mihez kezdjünk. Mert válasz nem érkezik.

Köszönöm a figyelmet.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg, és/vagy lájkold a blog facebook-oldalát! https://www.facebook.com/szarnyasiblanka/?fref=ts

Valentin-nap. A szerelmesek napja. Ahogy közeledik, egyre többet gondolok rá. Magam sem értem, de évről évre egyre inkább eszelős nyugalommal várom ez a napot.

Fontos nap ez nekem, valamilyen formában,de legalábbis fejben mindig megtartom, és idén már kis szertartást is tervezek köré.  Valentin napon mutatnak be egy új sorozatot a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságokról. A sorozat narrátora Péterfy Bori lesz, a kedvenc énekesnőm, ez a szenvedélyekkel teli, őrült nő, aki azt énekli, hogy "kár hogy nincs pisztolyod, a felső fiókba', ha ez egy film volna, ott volna egy." Várom, hogy majd leüljek a tévé elé élvezni a gyönyörű ambivalenciát, hogy utána egy bugyiban és köntösben ülve, csupasz térdemről egy tál vadászkaját majszolva merengjek majd tűnt szeretteken. Sokan jutnak eszembe a hanyatló nyugat divatünnepe kapcsán. Az első szerelmem, akit ezen a napon hagytam el. Egy szerelem, aki összetörte a szívem. Egy barát, aki elhagyott, mert nem tudott elviselni, és egy szerető, aki bántott, mert mást nem tudott velem kezdeni. Érdekes, és valahol gyönyörű, hogy a rózsaszín papírszívekkel teletűzdelt napon olyan személyek járnak a fejemben, akik elültették bennem azt a gondolatot, hogy engem nem lehet szeretni.

Valentin nap közeledtével végiggondolom, mit jelent ez az ünnep. A szeretet ünnepének mondják, hogy olyan emberek ünnepe, akik szeretik egymást. De én ezen a napon azokra szeretnék gondolni egy perc néma vigyázzban, akik a szeretetet keresik, de mást kapnak. És azokra, akik szeretni hivatottak egymást, de képtelenek rá. Testvérek, anyák, apák és gyerekek, akik együtt élnek, és pokollá teszik egymás életét, párok, akik bántják egymást, fiúk, akiknek kihasználják a jó szívét, lányok, akik vergődve várják, hogy a szerelmük megértse végre őket. Arra szeretnék gondolni, hogy hányezerféleképp siklik félre a szeretés aktusa, miközben csak egyféleképp találhat célt. Arra szeretnék gondolni, hogy miért is szerencsések azok, akiket szeretnek, nem arra, hogy milyen jó nekik. És arra, hogy a legtöbben közülük ezzel nincsenek tisztában. És arra szeretnék gondolni, hogy milyen jó, hogy én legalább tudom, milyen szerencsések ők. Mert nekem megvan az a képességem, ami nekik nincs: hogy különbséget tudok tenni.

Kívánok mindenkinek hasonló gondolatokkal teli, kellemes Valentin-napot!

Ha tetszett, lájkold, oszd, satöbbi. :D

Kép forrása.

Tele van az internet a migránsokkal. Nekem meg a hócipőm az internettel.

Egyre jobban elmérgesedik ez a feszültség. Szilveszter óta már én sem tudom, mit gondoljak a kialakult helyzetről. Nem vagyok elkötelezett híve a sziklaszilárd meggyőződéseknek, mert szerintem csak a hülyék biztosak mindenben. De ma nálam is betették a kaput.

Egy ismerősöm még gimnáziumból, akit csak futólag ismertem, posztolt a Facebook hírfolyamában egy cikket, ami egy bizonyos dán pszichológus publikációira hivatkozva a közel-keleti országok házasságkötési szokásairól szólt. A cikk arról értekezett, hogy ezekben az országokban igen magas a rokonok közötti házasság aránya. A "beltenyészet", mint ahogy a cikk nevezi, generációkon keresztül öröklődő genetikai retardációt, az IQ-szint csökkenését, recesszív genetikai rendellenességeket, stb. okoz. Összefoglalva: tudományosan próbálta alátámasztani a konklúzióját, miszerint "az iszlám nem egyszerűen egy jóindulatú és erkölcsileg egyenértékű alternatívája a zsidó-keresztény hagyománynak." Ezt szó szerint idéztem.

Nem háborodtam fel, nem akadtam ki. Csak hirtelen úgy éreztem, hogy valami egyértelművé vált számomra. Nem hagyhattam a dolgot szó nélkül. Gondolkodtam pár másodpercig, mit írjak erre, hogyan reagáljam le a posztot, és hogyan tegyem helyére a srácot úgy, hogy ne fárasszam magam halálra megint egy újabb buta ember miatt. Végül egyetlen szót hagytam neki kommentben: fajelmélet.

Itt meghúztam a határt. Nem, nem mindig tudom, mi a leghelyesebb. Arról szól az életem, hogy keresem. Vannak egyértelmű szituációk: a sebesült embert nem hagyom az út szélén. Akik egy tömegmészárlás elől menekülnek, azokat beengedem a hazámba. Magyarán józan paraszti ésszel próbálok a helyesre törekedni. Mert ez a kötelességem. Ez nem vita tárgya.

Van, ami kevésbé egyértelmű: fenenagy femináci létemre nem vagyok biztos benne, hogy az iszlám országokból érkezett férfiaknak tartott felvilágosító órák nem lesznek hatékonyak, ahogy abban sem vagyok biztos, hogy eredményesek lesznek, vagy mennyire lesznek azok. Nőből vagyok, molesztáltak már, nekem is félelmetes a kölni eset. A napokban olvastam egy érdekes cikket arról, hogy míg nálunk a muszlim meg a migráns fogalma lassan egybemosódik a terroristával, addig náluk a nyugati nő fogalma a kurváéval. És ezért egyik felet se lehet hibáztatni: az ő konzervatív kultúrájuk találkozik a miénkkel, ami mindent szexualitással reklámoz, és ahol bárki lefeküdhet bárkivel. Nem tudják, mit gondoljanak. Menedékkérők egy csoportja nőket molesztál. Nem tudjuk, mit gondoljunk. Ésszerű felvetés, de azért bennem van az a deazértmégis. Igen, rossz és félelmetes érzés, hogy nem tudok eldönteni valamit. De nem takargatom ezt azzal, hogy úgy teszek, mintha tudnám, mi a helyes!

Igen, a rokonházasságból született gyermekek nagy vesztesek. Igen, pillanatok alatt létrejött egy égetően komoly kulturális konfliktus Európában. Igen, talán nem teljesen reális integrálni. Igen, ettől még a felvetés, miszerint takarodjanak vissza mind oda, ahonnan jöttek, szintén nem reális. Igen, félek.

És igen, tudományos alapokkal megpróbálni alátámasztani, hogy egy embercsoport vagy rassz alsóbbrendű, az helytelen. Onnan már csak pár lépés a népirtás, töriből tanultuk. Igen, tudom, hogy töriből nem a muszlimokról tanultuk ezt. Nem, nem mindig tudom, mi a leghelyesebb, mert emberből vagyok. De az biztos, hogy gyűlöletet kelteni, és akár elméleti szinten is legitimizálni egy embercsoport alsóbbrendűségét, nem több, mint bizonytalanságból és tájékozatlanságból született félelem elkendőzése gyűlölettel. Az egész arról szól, hogy a tudatlan emberek fenemód határozottnak érezhessék magukat.

Minden tiszteletem azoké, akik ebben a szituációban megpróbálnak helyesen cselekedni. A bizonytalanság ellenére nőként kiállni azok elé a férfiak elé, akikről nem tudod pontosan, mit gondolj, és tanítani őket. Egy ország vezetőjeként menekülteket befogadni, miközben a közvélemény fröcsög rád. Megpróbálni helyesen cselekedni nehéz, miközben mindenki körülötted bizonytalan, beleértve magadat is. Magabiztosnak látszani meg könnyű. De attól biztosan nem fogsz helyesen cselekedni.

Merj néha bizonytalan is lenni.

Ha tetszett a poszt, lájkold, oszd, vagy lájkolj Facebookon!

Képek forrása.

Amiről már korábban is írtam, hogy szeretői, meg egyáltalán, szexkultúra Magyarországon nem nagyon van. (A magas arányú pornóletöltés nem számít annak. Bocsi, srácok.)

Az előző erre vonatkozó bejegyzés célzottan a fiúknak szólt, akik úgy kezelik az alkalmi partnereiket és a szeretőiket, mintha kurvák lennének. A mai bejegyzés pedig a lányoknak fog szólni, akik hagyják, hogy kurvaként kezeljék őket.

A szex lényege ugye - nem győzöm elégszer hangsúlyozni - a kölcsönös örömszerzés lenne. Ha tetszik, ha nem, a férfiaknak a szexért fizetniük kell. A kurvákat pénzzel szokás kifizetni. De hogyan fizetsz ki egy egyszerű lányt, aki csak szexelni akart? Pénzt nem fog elfogadni. Van erre egy gyönyörű kifejezés az angol nyelvben, ami tökéletesen leírja, amiről itt szó van: pay attention.

Ha nem kérsz pénzt a szexért, akkor a figyelmét és az odaadását köteles vagy megkövetelni a partneredtől. A tisztelet alap, a bunkóságot, a parancsolgatást nem tűrjük(hacsak nem az izgat fel). Férfiként, ha lefekszel egy nővel, és figyelmetlenül bánsz vele, az olyan, mint fizetés nélkül távozni egy étteremből. Ha utóbbihoz nincs pofád, az előbbihez se legyen. És ugye, milyen mérgesek a vendéglátósok, mikor ilyen történik? Na ugye. Az élet mást területein se nézzük ezt el senkinek, csak azért, mert olyan szépek a szemei, jó? És most hadd fordítsam ezt le magyarra banálisan egyszerű, de fájdalmasan szemléletes példával: Az egyéjszakás kalandokban a fiúk többnyire nem hajlandóak nyalni, de elvárják, hogy leszopják őket. Miért is? Mert a sok hülye ribanc megcsinálja. Ők a pincér, aki tétlenül nézi, hogy a potyázó vendég seggberúgás nélkül távozik.

Egyszer jártam úgy, hogy megtettem, majd teljes joggal elvártam egy fiútól, hogy tegye meg értem ugyanezt. A válasz az volt, hogy ő ilyet nem szokott csinálni, neki ez túl személyes, és hogy különbenis, mit gondolok. Túl személyes? A jó szopás bezzeg nem volt az. Amikor én a személyességtől féltem, nem fogadtam el az orális szexet, szóval hagyjuk már a bullshitet megint. És hogy én mit gondolok? Azt gondolom, hogy azt várom a másiktól, hogy tegye meg értem, amit én is megteszek érte. De a srác csodálkozott rajta, hogy kikeltem magamból, pedig azt gondolnánk, ilyen esetben minden lány kiakad. Neki ez mégis új volt. Azóta ha elmegyek valakivel, előre megmondom, hogy csak akkor csinálok ilyet, ha ő is. Nem azért, mert csak a visszatérítés érdekel, hanem mert egyszerűen sértő ez a hozzáállás. Amíg nem vagyunk a hálószobában, kénytelen rábólintani. Ha meg nem, akkor gumi. Ennyi. Önzőségre nincs kifogás! Fizess bazmeg. Fizess a punciért. Nem fekszem le veled, ha nem vagy hajlandó megcsókolni! Nincs szex, ha nem simogatsz, kibaszott fél órát rá lehet szánni egy egyéjszakásban is!  Nincs durvulás, nem kérünk sajtreszelést! Ha azt kérek, majd szólok! Hagyd, hogy vezessem a kezed a testemen! Nem, nem azzal kezdünk, hogy az öledbe nyomod a fejemet. Leszel szíves tudomást venni a csiklómról! Nem parancsolhatsz nekem, hanem kérned kell! Lányok, legyetek egyenesek, legyetek karakánok, és kérjétek meg az árát annak, amit adtok! Adjátok magatokat drágán!

Azok a lányok, akik kérdés nélkül leszopnak bárkit, olyanok, mint a szolgáltatóiparban azok, akik nevetségesen alacsony áron nyújtanak silány szolgáltatást. Miattuk a jó szolgáltatóknak kell levinniük az áraikat. Az üzleti világban az ilyet üzletrontónak hívják. Magyarán ha más lányok kérdés nélkül leszopnak bárkit, akkor én leszek a hülye, hogy viszonzást várok. Pedig ha a lányok tudnák és megkövetelnék, ami jár nekik, akkor a fiúk kénytelenek lennének megadni. Minden lány! Mert az a fiú, aki életében csak egyetlen ilyen ribanccal találkozott, ezt veszi természetesnek. És fontos: ugyan én itt most a szexről írok, de ugyanez vonatkozik minden másra. Ahogy puncit nem adunk ingyen, úgy szívet sem. Mert ahogy egy egy estés szex egy minikapcsolat, amiben jár nekem az a kis simogatás, úgy egy nagy kapcsolatban jár nekem az a kis tisztelet. 

Ribancok! Kikérem magamnak a viselkedéseteket! Kis öntudatosságot! Ne ribancok legyetek, hanem saját szexualitásukra tudatos hölgyek! Hogy egy olyan világban élhessünk, ahol a partnereink tudják, mi a tisztelet!

Köszönöm a figyelmet.

Ha tetszett, lájkolj, ossz, lájkolj Facebookon, vagy mindezt tetszőleges sorrendben! :)

A cikk első részéhez kattints ide.

Kép forrása.

Van ez a dolog, tudod, szerelemnek hívják. Nem tudod, mi az pontosan, és hogy működik, de azt mondják, csodálatos. Meg akartad találni mindenáron. Megjártad érte hetedhét országot, levágtad érte a hétfejű sárkány mind a hét fejét. És végül megtaláltad. De jaj, mi lesz, ha elveszíted? Mi lesz, ha elmúlik ez az érzés? Rettegsz, hogy akkor mi lesz veled?

Nyugi legyen. Kurvára el fog múlni! Semmi nem tart örökké. Mégis mit gondolsz, meddig képes az emberi szervezet egy ilyen mértékig felfokozott hormonális állapotot tolerálni? Legfeljebb pár évig. Ez a szomorú igazság. Nem az a kérdés, hogy vajon mindig szerelmes leszel-e. Az a kérdés, hogy tudsz-e szeretni.

Szerelembe esni mindenki tud, nem nagy kunszt, minden gyereknek ez az első nagy balesete, ami életében történik vele, de szeretni tudni kell. Tanulni, ismételni és gyakorolni! Te tudod, hogy ez mit jelent? Vagy legalább sejted? És gyakoroltad? Mert ez olyan dolog, amiben gyakorlat teszi a mestert! Hogy ez nem egzakt tudomány, a szívnek nem lehet parancsolni? Mi van? Brazil szappanopera-idézet gyűjteményt vársz tőlem? Azt lesheted.

Szóval a szerelem előbb vagy utóbb, de véget ér. Előbb fokozatosan hozzászoksz az endorfinhoz, majd szépen kiürül a szervezetedből. 

Az emberek meg ott állnak a két éves kapcsolatuk vagy a hét éves házasságuk kellős közepén, és nem értik, hogy ez most mit jelent. Akkor... akkor ez most azt jelenti, hogy vége? Hogy folytassam ezek után? Pániküzemmód!!!

És ezen bukik el a legtöbb kapcsolat. Azon a sokkon, hogy nem tudják hova tenni, hogy véget ért a nagy szenvedély. Ha nem voltál elég felnőtt ahhoz, hogy tudd, mit jelent szeretni, és az üzemanyag kifogyása után nem érzel magadban elég erőt, hogy pedálozz, mert nem tudod, hogyan kell, akkor rábaszcsi van. Már százszor leírtam szerintem, hogy szeretni nem egy érzés, hanem egy tevékenység. Odafigyelés. Mikor nincs kedved hozzá, akkor is olyan kedvességeket mondani, amiktől a másik elmosolyodik, visszaadva ezzel a kedvedet. Örök körforgás, örök adok-kapok.

Vannak párok, akik ezt az átállást krízis formájában élik meg, akkor tanulják meg, hogy van élet a szerelem után, és utána folytatják együttlétüket még jó sokáig. Ritka. Vannak, akiknek olyan jól megy és annyira összeszoktak, hogy meg se érzik ezt az átállást. Még ritkább. És vannak, akik szétmennek ilyenkor. Ez a leggyakoribb. Van, akinél hamar véget ér ez a szerelmi szakasz, de ettől még nem lesz szívtelenebb, mint bárki más. Csak tudni kell tovább szeretni a másikat.

Ennyike. Bocs a csöpögésért, már érzem, hogy folyik le a monitorról, legközelebb több explicit tartalom lesz, ígérem.

Ha tetszett, oszd, vagy lájkolj.

Kép forrása.