Visszatér a tékozló blogger: nem írtam egy hónapja. Szánom-bánom mulasztásomat, de sodortak magukkal az események, először azt hittem, csak egy hetet csúszok, majd végül egy hónap lett. Mikor egy ismerősöm rám pirított, hogy Blanka, nem megy a blogod, pedig kapós, szégyelld magad, akkor éreztem, hogy itt a vég, nem hagyhatom elúszni a megkezdett munkát.
Szóval az ok, ami miatt szétcsúsztam, az új életem: mivel sokáig tartott az alkalmimunka-korszak, ezzel a jellemzően esetleges életmóddal járó hosszú üresjáratokat írásra használtam fel, most viszont rendes nyolc órás munkám van, aminek örülök, de azért leszív agyilag. Ráadásul az új munka azt az örömöt hozta magával, hogy kicsit most nem aggódom a jövőn, kevesebbet ülök otthon, hogy önéletrajzokat küldözgessek(legtöbb írásom ekkor születik lazításképpen), helyette élvezem azt, hogy minden munkán kívüli programajánlatra igent mondhatok: bulik, találkák barátokkal, borozások, egymásnál alvások, és mindezen túl hatalmas alvások. Egyszóval: élek. A jelennek.
De újult erővel szeretnék dolgozni a jövőmön is, nevezetesen, hogy írjak, írni szeretnék, mert ezt dobta a gép, valahogy mindig az íráshoz kerülök vissza, és a számomra fontosaktól is azt kapom, hogy ezt lenne érdemes csinálnom. Érdekes, hogy míg nagyban kerestem a céljaimat, állandóan firkáltam valamiről, talán nem lenne hülyeség folytatni. Nyilván nem mindig az ifjúkori társaskapcsolat-filozófiám hullámairól szeretnék blogolni, de hát manapság minden itt kezdődik, blogokon, kis laptopokon, egy klaviatúrán. Folytatom tehát.
Az eltűnés egyik oka a felsoroltak mellett egy huszonkét éves szőke fiú felbukkanása is. Szert tettem egy új, az eddigieknél jóval normálisabb életfelfogású szeretőre, aki feltölt, és nem kiszipolyoz.
A sztori roppant egyszerű volt. Buli, némi amfetamin, villódzó fények és gagyi duccducc, egyszóval a Vörös yuk Suttyódiszkója hozta a formáját rendesen, ez a kedves gyermek pedig odajött hozzám. A kilencvenes évek kócos kis tiniromantikája. Elpanaszkodtam neki, hogy a szép szakállas srác, akit kinéztem, nézd, ott áll a ruhatárnál, és épp hazaviszi azt a barnát. Különösebben nem érdekelte a sztorim, a kis drága élete első ekijét flesselte, azt mondta, jó, akkor nem csörgünk-e, mondtam, hogy jó. A tánc persze igazából nálam azt az elmebeteg ugrándozást jelentette, amit ilyenkor csinálok (erre a zenére csak annak van értelme amúgy is: töptöptöp-töröröp-töptöp), neki pedig ez borzasztóan tetszett, a fogszabályzómból kilógó undorító fekete nyelvfestős nyalóka látványa pedig a jelek szerint csak fokozta izgalmát. Elmélete pedig, miszerint az tölti fel az embert, ha ideig-óráig kicsit szerethet valakit, meg is vett engem kilóra, így elég hamar azon kaptam magam, hogy megígérem, hazamegyek vele ma. Merthogy ez lenne a lényeg a szexben, ezt a hozzáállást keresem mindenhol, hogy szeretni egymást feltétel és hiszti nélkül, és nem azon szüttyögni, hogy mi lesz a következménye, belém szeretsz-e, ha túl jól bánok veled, és intézzük gyorsan, személytelenül, mintha jelentene bármit az a kifejezés, hogy "beleszeretni", mintha lehetne bármit is személytelenül csinálni, mintha élhetne bárki enélkül. Ja, igen, erről lenne szó. Ez a gyerek vágja.
Séta Óbudáról a Nyugatiig kézenfogva, ő tízpercenként a karomnál fogva visszarántva megállított, mi van már megint, kérdeztem ilyenkor, jaaa, értem, smacizni akarsz, mondtam, mire ő kiröhögött, hogy micsoda romantikagyilkos vagyok. Aztán éjjeli busz, sok séta. Ránk hajnalodott. Mire a már reggeli fényekben úszó kis garzonba érkeztünk, elfáradtunk. Mindegy már, csak aludjunk, mondta. És kérek-e egy kis zöldet. Perszehogy. A romantika csúcsa ekkor következett, mikor a füves cigitől illumináltan valahogy fény derült rá, hogy mindketten írtunk verseket, így hát a füstöt szívva mélyen egymás szemébe nézve verseket olvastunk fel egymásnak, mert nem mondja meg senki, mi fér bele egy ilyen éjszakába; hát nekünk ez is. Közben a lábamat masszírozgatta, és én azt gondoltam, nem, nem lehet, hogy ezután csak alszunk, vigyél fel, mondtam, utalva a galériaágyra, ami az ilyen kis garzonokban lenni szokott.
Hát felvitt.
Na, ez volt az, amit nem kellett volna. Becuccozva, huzonnégy óra ébrenlét után és annyira kiszáradva, hogy egy csepp nyál sem volt a számban, ez egyáltalán nem volt jó ötlet, de Blanka persze csakazért is akart mindent, ahogy szokta: jóval többet, mint amennyit a teste bír. Végszóra pedig megérkezett a periódusom, így szép véres traumát okoztunk egymásnak. Sírni lett volna kedvem. Nem akartam elhinni, hogy így elbasztuk. Katasztrófa. Ennyi volt.
És mégsem. Ő felkelt, teljes nyugalomban lecserélte utánam a véres lepedőt, és azt mondta, hogy ez túl szép volt ahhoz, hogy így végződjön, szóvak jöjjek vissza este, és "legalább az együttalvást pótoljuk be." Ennyi. Míg én összetörtem lelkileg, az ő lelkesedésének meg se kottyant ez a szégyenteljes, vérgőzös üzekedés. Ő továbbra is látja a szépet. Így hát az ébrenlét harminchatodik órájában, még aznap vissza is tértem egy szatyor gyümölccsel, hogy elkínzott szervezetünket megtámogassuk, és aludjunk végre, olyan mélyen, mintha a világ nem létezne rajtunk kívül.
Négy hete tart ez a kis viszony. Tanulékony fiú, a kis légyottokból feltöltekezünk és tanulunk, pont ennyi kell most, nem több. Rövid ellenállás után elfogadta, hogy én nem vágyom a hagyományos értelemben vett párkapcsolatra, végülis minek nekünk az. Nekem, aki előtt még épphogy csak elkezdett derengeni, mit akar az élettől? Neki, akinek még annyi dolga van, és még legalább ötször-hatszor újratervezi majd az életét? Na ne vicceljünk már. Azt mondta, neki így mindene megvan. Nem kell több.
Mostmár csak azon aggódom kicsit, hogy kell az ilyet hosszútávon jól csinálni, hogy ne bántsam meg a lelkét, mert tutira ki akarja majd sajátítani a szabadságom, meg majd biztos olyan hűde szerelmes lesz, hogy egy spotlámpa fényudvarában pokoli halálhörgésekkel halálozik majd el valami arzenikumtól a nevemet átkozva, de néha mintha azon kapnám magam, hogy engem jobban aggaszt ez, mint őt. Szóval valahogy így. Egyszerre legfeljebb három napra előre tervezni. Nem belehalogatva az életbe. Könnyen.
