Ismét eltűntem, ismét feltűnök. Elhagytam magam megint, elhomályosultak a céljaim... Újraolvastam az utolsó bejegyzést, és mintha arról írtam volna benne, hogy írni fogok. Szép kis elhatározás. Akár az újéviek. Szégyelld magad, Blanka. Akkor kezdjük el. Nem lesz rövid. Induljon a teleregény. "Az előző részek tartalmából:" Na jó, nem, ennyire azért ne vegyük komolyan.

Sírás szélén értem haza ma a munkából. A lakás üres. Hát persze. Öcsi vívótáborban van, apu huszonnégyezik, anyu a haldokló barátnőjét látogatja, vonaton ülök, mondja a telefonba. Jólvan. Zene be az új laptopon max hangerővel, a fürdő ajtaját nyitva hagyom, hogy elérjen a kádig az Iron and Wine válogatás. Villany le, mécsesek a kád szélére, a szennyeskosárra, és a felhúzott fregoli alatt hátradőlve, nézve a száradó ruhákat, relaxálok ebben a proli panelromantikában, ahonnan ha minden jól megy, majd végre-valahára ősszel költözöm. Amúgy nem vagyok jól, de most elfelejtem kicsit, a mécsesekből szórakozottan a vízbe öntök némi olvadt viaszt, és nézem, ahogy felhőformákban a víz tetejére dermed. A kis felhő teteje még folyós lila viasz, felemelem, és a viasz a vízbe folyik a kezem után, a legördülő viaszcsepp húzza maga után a dermedt szalagot, ahogy emelem fel a kezem. A csepp egyre kisebb lesz a víz tetején, végül elfogy, és a belőle maradt pici dermedt gyöngyöt az így képződött viaszszalagnál fogva kirántom a vízből, és nézegetem. Aztán összegyúrom az egészet. Istenem, de rég voltam ennyire gyerek. Egy pillanatra elenged az elmúlt hetek szorítása.

A kis huszonkét éves, szőke szeretőm jár a fejemben. Ahogy szívjuk a vízipipát a lakása padlóján fekve, ahogy ülök a konyhapulton, és nézem, ahogy csirkemellet klopfol, ahogy a hátam találkozik a nappalija szőnyegével és felhorzsolódik. Nem, nem a szőnyeg. És ahogy dühösen a falhoz vágja a lakáskulcsát, mondván, jól van, tedd tönkre magad még jobban. 

Feltöltött engem, és ez látszott is rajtam. Megkaptam Esztitől, Verától, hogy jól áll a boldogság, Kisfőnöktől, hogy milyen "kisimult" vagyok. Láttam az arcán tükröződni a jókedvem, ahogy belibbentem reggel az irodába egy szál rózsaszínű rózsával a kezemben. Nem magyaráztam bőven a virágot, csak annyit mondtam, látod, szarban vagyok. Vagyis szarban van a fiú, javítottam ki magam gyorsan.

"Nem, Blanka, te vagy szarban, nem ő." Mondta Kisfőnök, miközben sétáltunk át a Lánchídon pár nappal később egy ótvarszar buli után, hogy legalább annyi élvezet legyen az éjszakában, hogy megmásszuk a Várhegy-alagút kapuzatát. "Te jól érzed magad vele. Neki csak annyi a dolga, hogy boldoggá tesz. Kivár." Mondta, és kifújta a cigifüstöt azzal a kéjjel, amitől kedvet kapok én is elszívni egy szálat, pedig nem dohányzom. Majd elvigyorodott, megvillantva foga közt azt a kis nyári szünetet. "Örülök, hogy jól vagy. Tetszel így." 

Szarban lennék? Te már csak tudod, Kisfőnök, úgy próbálgatod fel a nőket, mintha zoknik lennének, de amúgy imádom a csajozós sztorijaidat, amikben olyan fordulatok vannak néha, mint "Rommá kúratta magát velem a csaj.". Szóval te aztán biztos mindent tudsz a szerelemről. De ne legyen igazad. Nem akarom.

Persze, hogy igaza lett. Már ami a kivárást illeti. Igaz is, majd elfelejtettem a kádas jelenet érzékletes leírása közben, hogy ma a kitartás varázsáról akartam írni. Térjünk a lényegre, szóval... Világéletemben nem értettem azt a férfifajtát, aki lehetőleg az első, de legszélsőségesebb esetben a harmadik randi után már szeretné elmondani magáról vagy azt, hogy neki bizony van barátnője, vagy azt, hogy megvolt a csaj. Igazából tökmindegy, melyiket akarja a fiú, a türelmetlenség mindig is taszított. A kitartás viszont szexi. Őrjítően.

Szóval élveztem hát a napjaimat, és tényleg éltem, heti két estét a Szöszinél töltve, néha Rebeca barátnőmmel buliztam, hétvégente Kisfőnökkel hajnalig faltuk a filmeket, vagy jártuk a várost(ki gondolta volna, hogy egyszer a főnökömmel fogok szívni hajnal háromkor a Harminckettesek tere környékén egy kapualjban), Esztivel és Verával csajhármasokat tartottam a Mélypontban(egy politológus meg egy múzeumpedagógus barátnő, menő, mi?), annyira élveztem, hogy az írás elfelejtődött, és ez rendjén is volt, hiszen én fájdalomíró vagyok, akkor kezdek el írni, ha fáj valami.

És azzal a kurva kitartásával észrevétlenül kúszott be valaki az érdeklődésem középpontjába. Egyszercsak rajtakaptam valakit, amint már három hónapja kitartóan küzd értem annak ellenére, hogy folyton hárítottam a közeledését. "A főnököm vagy. Viselkedj úgy." - mondtam neki. És mi mindent mondtunk még egymásnak.

"Kicsit bírlak."

"Kicsit?"

"Mert a seggedet jobban bírom. Haha!"

"Seggfej!"

"Jó. Szállj be és menjünk fel a Normafára."

"Még mindig nem értem, mi a jó neked ebben."

"Legyen elég annyi, hogy jó, és kész."

"Te tudod."

"Szívesen kényeztetnélek."

"Kezdesz megijeszteni."

"Ok, bocs, forró vérem pillanatnyi elmezavara mondatta velem. Ne haragudj, békén hagylak."

"..."

"Nem volt rossz. Tényleg nagyon aranyos és kedves lány. Nem olyan jó csaj, mint te, de azért levarrnám.:P"

"..."

"Most mért nem válaszolsz? Lesokkoltalak?"

"Jaj, hagyd már. A napi rutinod része, hogy kóstolgatsz. Mit legyek lesokkolva ettől?"

"Azt akarom, hogy jól legyél."

"Jólvan, jólvan, oké. Utálom kimondani, de tetszel."

"IGGGEEENN! De jó ezt hallani!"

 Ez volt az utolsó tiszta pillanatom. Ezután a mondat után minden zavaros lett. És most ki kell bogoznom.