A fény itt nem elég jó,

hogy beléd szeressek.

Állj át oda jobbra, és

lépj kicsit hátrébb, kérlek.

A válladat kicsit úgy,

aha, és engedd le a kezed!

Az az! És ne nevess!

Így jó lesz.

Kép forrása.

"Házinyúlra nem lövünk." - tartja a mondás, és nem véletlenül mondják. Elég fájdalmas tud lenni egy szakítás, ha utána nap mint nap látnod kell a másikat. Mégis, a tiltás ellenére a legtöbben háznyúlra lőnek. (Egyébként, a házinyulakat megfojtani szokás, ha jól sejtem.)

Ugyanakkor a főnököddel szakítani egész jó buli is lehet. Feltéve, hogy az a főnök olyan, hogy ha eltörik a mécses, készséggel tűri, hogy megdobáld a kezed ügyébe akadó összes íróasztali szeméttel, továbbá zokszó nélkül elenged szabadságra, ha azt mondod, "nem akarom látni azt a vágottszemű képedet", és még fagyival is meglep nagy lelkifurdalásában. Szóval, ha valami rosszul is alakul, nem biztos, hogy a vége olyan szörnyű, új állást találni pedig mindig lehet, ha az ember nagyon akar.

De térjünk rá a lényegre, ma az összevissza kavarásról akartam írni, szóval kezdjük is az elején, amikor összejöttünk Kisfőnökkel oly' kétes körülmények között.

Szóval vannak az ilyen egész életüket harmonikus párkapcsolatokban töltő, tulajdonképpen sehol sem létező prototipikus valakik, biztos ismeritek őket ti is. Ők, akik azt mondják, hogy aki egyik férfi karjából a másikba fut, vagy éppenséggel pár hetente cseréli a barátnőit, vagy éppen hónapokig, évekig szivat valakit, aki rá vár, hisztizik és túráztatja magát az amúgy is halott kapcsolatán, drámázik, esetleg szerelmi háromszögbe keveredik - egyszóval kavarja a szart -, az komolyanvehetetlen, nem tudja, mit akar az élettől, fölösleges köröket fut, és csak a maga lelki szegénysége miatt szivat másokat és magát. "Hülye picsa", vagy "szemét faszfej". Az ilyen leginkább ne is létezzen, elásta magát, és hagyja békén a normális embereket. Sajnos én is sokszor éltem ilyen vélekedésekkel.

Így hát, mikor Kisfőnök mélyen a szemembe nézve kerek perec közölte velem, hogy ugorjak bele ebbe a viszonyba, vagy felejtsük el egymást, éreztem, hogy ez ultimátum. És mivel nekem vannak elveim (muhhahhahha), így mint értékrenddel rendelkező fiatal nő hülye picsának tartom azt, aki összevissza kavarászik, és extrán hülye picsának, aki kettővel kavarászik egyszerre, tisztán akartam csinálni mindent.

Ezért magától értetődően kidobtam a huszonkét éves szőkét, akit őszintén nagyon szerettem, bár nem voltam fülig belezúgva. Ítéljetek el, mondjatok bármit, de igenis, a szívem szakadt meg akkor. Különösen egy búcsúmondatán:

 - Párszor majdnem mondtam, hogy szeretlek, de nem mertem.

Másnap a munkában nem voltam valami jókedvű a "szakítás" emlékétől, és ez látszott is rajtam, ezért Kisfőnök megígérte, hogy este csak pihenünk.

Hogyne, persze. Csak pihentünk akkor, mikor ölbe kapott, az ágyhoz vitt, és a párnák közé fektetett.

Ami ezután történt, abban nem voltam benne; mindent valaki más csinált helyettem. Van az a fajta szex, amikor minden passzol, illenek egymáshoz a méretek, stimmelnek a szélességek és a magasságok, pont akkor hangoznak el a trágár szavak, amikor kellenek, pont annyi a nedv, amennyit kívánsz, pont az a szag, amit szívesen magadba szívsz, a szerveid és a végtagjaid pedig egyszerűen csak tudják, mit kell csinálniuk, míg te egészen ki is maradsz a cselekvésből. A testek együttműködnek, de a szívek valahol máshol vannak, tartózkodási helyük meghatározhatatlan. Nem fért a fejembe, hogy valami hogy lehet ennyire tökéletesen szép és mégis üres.

Az üresség pedig szétterült bennem, és az akció vége után egyre csak hatalmasodott. - Meg van elégedve, Főnök? - próbáltam oldani a feszültségem egy béna viccel, ami nem segített a rossz érzésemen, majd egyszercsak kibukott belőlem:

 - Nem szeretkeztünk. Dugtunk. - mondtam mereven magam elé nézve, a kanapén ülve, mintha legalábbis valami szörnyű bűnt követtünk volna el. Ő csak vigyorogva rávágta, hogy valóban, igazam van. Rajta volt a jókedv, nevetgélt kicsit az elképedésemen, elnyomta a szex utáni cigijét, és kiment valamiért a konyhába.

 - Áron? - szóltam utána, mire ő kidugta a fejét a kis garzon főzőfülkéjéből, arcán olyan felvillanyozott arckifejezéssel, mintha azt mondaná, igen, mondhatsz bármit.

- Én ezt nem akarom. - mondtam. És jött az igazi, miss picsákhoz méltón illő, oridzsinál kiakadásom. Hiszen nekem volt valakim, aki szeret, akkor mit játszom itt az iroda lotyóját, ebben nincs semmi tartalom, hagyjuk az egészet, visszamegyek, nem, nem és nem, hagyjon békén. Kisfőnök pedig a kanapéra települt mellém, arcáról lehervadt a mosoly, keleti vágású szeme valahova a szoba túlsó sarkába nézett, és csak szomorkásan motyogott valamit arról, hogy azért remélte, érzek valamit iránta.

Ekkor kezdetét vette a hülye picsa drámájának második felvonása, amikoris rájöttem, hogy úristen, mit művelek: lefeküdtem a főnökömmel, és alig valamivel este tíz után már ki is dobtam! Hogy lehetek ilyen, úristen, és különbenis. Kérdezgettem, hogy jól van-e, hogy bulizik-e majd még velem, és beleeszik-e majd még a kajámba pofa nélkül, majd megint magamat ócsároltam, hogy nem hiszem el, hogy ennyire nem tudom, mit akarok! Közben fel alá járkáltam, míg ő az ágyra települve figyelte a jelenetet, épp csak popcornt nem vett maga elé. És csak mondtam, mondtam a magamét, hogy mit csinálom itt a drámát, hogy ez a pasi kell, aztán az a pasi kell, te jó ég, pont olyan vagyok, mint az a hülye Bella a Tvájlájtból, az ilyen nőket nem szabadna a világra ereszteni. Majd eme önostorozó nagymonológ után egy kicsit lehiggadva észrevettem, hogy Kisfőnök újra mosolyog. Rajtam. Tulajdonképpen remekül szórakozott.

Én azóta persze már megbocsátottam magamnak ezt a hatalmas szarkavarást. Mert valóban, nem sok dologra jó az ilyesmi, de ami a kavarás természetét illeti, pont az nem számít benne, hogy kinek mi lenne a jó. Hanem, hogy ha egyszer nem tudod, mit akarsz, onnantól elvesztél, és nem mondhatod meg magadnak, hogy ez vagy az nem helyes, meg hülyeség, és fölösleges kör. Hanem neki kell menni, és le kell futnod a köreidet egyik férfi karjából a másikéba, vagy az előző heti barátnődtől a jövő hetihez, mert amíg nem tudod, mit akarsz, úgysem tudsz mást csinálni. Nincs olyan, hogy fölösleges kör. Kövesd el újra és újra ugyanazokat a hibákat, csakhogy biztos legyél benne; ez egy beteg viccnek hangzik, de valahol mégis igaz. Önmagam túráztatása pedig végül majd nem lesz értelmetlen, mert inkább utóbb, mint előbb, de biztos megtanulom belőle a leckét, bármi is legyen az.

De akkor még csak a pániktól megbénulva bámultam magam elé a sötétbe. Egy kis mocorgás mellettem elárulta, hogy Kisfőnök még ébren van.

 - Ébren vagy még, Hülye Picsa? - kérdezte. Felé fordítottam az arcom, jelezve, hogy igen, mondja csak.

 - Akarlak. - közölte egyszerűen.

És ezzel a lendülettel kezdtük is újra az egészet.

Ismét eltűntem, ismét feltűnök. Elhagytam magam megint, elhomályosultak a céljaim... Újraolvastam az utolsó bejegyzést, és mintha arról írtam volna benne, hogy írni fogok. Szép kis elhatározás. Akár az újéviek. Szégyelld magad, Blanka. Akkor kezdjük el. Nem lesz rövid. Induljon a teleregény. "Az előző részek tartalmából:" Na jó, nem, ennyire azért ne vegyük komolyan.

Sírás szélén értem haza ma a munkából. A lakás üres. Hát persze. Öcsi vívótáborban van, apu huszonnégyezik, anyu a haldokló barátnőjét látogatja, vonaton ülök, mondja a telefonba. Jólvan. Zene be az új laptopon max hangerővel, a fürdő ajtaját nyitva hagyom, hogy elérjen a kádig az Iron and Wine válogatás. Villany le, mécsesek a kád szélére, a szennyeskosárra, és a felhúzott fregoli alatt hátradőlve, nézve a száradó ruhákat, relaxálok ebben a proli panelromantikában, ahonnan ha minden jól megy, majd végre-valahára ősszel költözöm. Amúgy nem vagyok jól, de most elfelejtem kicsit, a mécsesekből szórakozottan a vízbe öntök némi olvadt viaszt, és nézem, ahogy felhőformákban a víz tetejére dermed. A kis felhő teteje még folyós lila viasz, felemelem, és a viasz a vízbe folyik a kezem után, a legördülő viaszcsepp húzza maga után a dermedt szalagot, ahogy emelem fel a kezem. A csepp egyre kisebb lesz a víz tetején, végül elfogy, és a belőle maradt pici dermedt gyöngyöt az így képződött viaszszalagnál fogva kirántom a vízből, és nézegetem. Aztán összegyúrom az egészet. Istenem, de rég voltam ennyire gyerek. Egy pillanatra elenged az elmúlt hetek szorítása.

A kis huszonkét éves, szőke szeretőm jár a fejemben. Ahogy szívjuk a vízipipát a lakása padlóján fekve, ahogy ülök a konyhapulton, és nézem, ahogy csirkemellet klopfol, ahogy a hátam találkozik a nappalija szőnyegével és felhorzsolódik. Nem, nem a szőnyeg. És ahogy dühösen a falhoz vágja a lakáskulcsát, mondván, jól van, tedd tönkre magad még jobban. 

Feltöltött engem, és ez látszott is rajtam. Megkaptam Esztitől, Verától, hogy jól áll a boldogság, Kisfőnöktől, hogy milyen "kisimult" vagyok. Láttam az arcán tükröződni a jókedvem, ahogy belibbentem reggel az irodába egy szál rózsaszínű rózsával a kezemben. Nem magyaráztam bőven a virágot, csak annyit mondtam, látod, szarban vagyok. Vagyis szarban van a fiú, javítottam ki magam gyorsan.

"Nem, Blanka, te vagy szarban, nem ő." Mondta Kisfőnök, miközben sétáltunk át a Lánchídon pár nappal később egy ótvarszar buli után, hogy legalább annyi élvezet legyen az éjszakában, hogy megmásszuk a Várhegy-alagút kapuzatát. "Te jól érzed magad vele. Neki csak annyi a dolga, hogy boldoggá tesz. Kivár." Mondta, és kifújta a cigifüstöt azzal a kéjjel, amitől kedvet kapok én is elszívni egy szálat, pedig nem dohányzom. Majd elvigyorodott, megvillantva foga közt azt a kis nyári szünetet. "Örülök, hogy jól vagy. Tetszel így." 

Szarban lennék? Te már csak tudod, Kisfőnök, úgy próbálgatod fel a nőket, mintha zoknik lennének, de amúgy imádom a csajozós sztorijaidat, amikben olyan fordulatok vannak néha, mint "Rommá kúratta magát velem a csaj.". Szóval te aztán biztos mindent tudsz a szerelemről. De ne legyen igazad. Nem akarom.

Persze, hogy igaza lett. Már ami a kivárást illeti. Igaz is, majd elfelejtettem a kádas jelenet érzékletes leírása közben, hogy ma a kitartás varázsáról akartam írni. Térjünk a lényegre, szóval... Világéletemben nem értettem azt a férfifajtát, aki lehetőleg az első, de legszélsőségesebb esetben a harmadik randi után már szeretné elmondani magáról vagy azt, hogy neki bizony van barátnője, vagy azt, hogy megvolt a csaj. Igazából tökmindegy, melyiket akarja a fiú, a türelmetlenség mindig is taszított. A kitartás viszont szexi. Őrjítően.

Szóval élveztem hát a napjaimat, és tényleg éltem, heti két estét a Szöszinél töltve, néha Rebeca barátnőmmel buliztam, hétvégente Kisfőnökkel hajnalig faltuk a filmeket, vagy jártuk a várost(ki gondolta volna, hogy egyszer a főnökömmel fogok szívni hajnal háromkor a Harminckettesek tere környékén egy kapualjban), Esztivel és Verával csajhármasokat tartottam a Mélypontban(egy politológus meg egy múzeumpedagógus barátnő, menő, mi?), annyira élveztem, hogy az írás elfelejtődött, és ez rendjén is volt, hiszen én fájdalomíró vagyok, akkor kezdek el írni, ha fáj valami.

És azzal a kurva kitartásával észrevétlenül kúszott be valaki az érdeklődésem középpontjába. Egyszercsak rajtakaptam valakit, amint már három hónapja kitartóan küzd értem annak ellenére, hogy folyton hárítottam a közeledését. "A főnököm vagy. Viselkedj úgy." - mondtam neki. És mi mindent mondtunk még egymásnak.

"Kicsit bírlak."

"Kicsit?"

"Mert a seggedet jobban bírom. Haha!"

"Seggfej!"

"Jó. Szállj be és menjünk fel a Normafára."

"Még mindig nem értem, mi a jó neked ebben."

"Legyen elég annyi, hogy jó, és kész."

"Te tudod."

"Szívesen kényeztetnélek."

"Kezdesz megijeszteni."

"Ok, bocs, forró vérem pillanatnyi elmezavara mondatta velem. Ne haragudj, békén hagylak."

"..."

"Nem volt rossz. Tényleg nagyon aranyos és kedves lány. Nem olyan jó csaj, mint te, de azért levarrnám.:P"

"..."

"Most mért nem válaszolsz? Lesokkoltalak?"

"Jaj, hagyd már. A napi rutinod része, hogy kóstolgatsz. Mit legyek lesokkolva ettől?"

"Azt akarom, hogy jól legyél."

"Jólvan, jólvan, oké. Utálom kimondani, de tetszel."

"IGGGEEENN! De jó ezt hallani!"

 Ez volt az utolsó tiszta pillanatom. Ezután a mondat után minden zavaros lett. És most ki kell bogoznom.

Visszatér a tékozló blogger: nem írtam egy hónapja. Szánom-bánom mulasztásomat, de sodortak magukkal az események, először azt hittem, csak egy hetet csúszok, majd végül egy hónap lett. Mikor egy ismerősöm rám pirított, hogy Blanka, nem megy a blogod, pedig kapós, szégyelld magad, akkor éreztem, hogy itt a vég, nem hagyhatom elúszni a megkezdett munkát.

Szóval az ok, ami miatt szétcsúsztam, az új életem: mivel sokáig tartott az alkalmimunka-korszak, ezzel a jellemzően esetleges életmóddal járó hosszú üresjáratokat írásra használtam fel, most viszont rendes nyolc órás munkám van, aminek örülök, de azért leszív agyilag. Ráadásul az új munka azt az örömöt hozta magával, hogy kicsit most nem aggódom a jövőn, kevesebbet ülök otthon, hogy önéletrajzokat küldözgessek(legtöbb írásom ekkor születik lazításképpen), helyette élvezem azt, hogy minden munkán kívüli programajánlatra igent mondhatok: bulik, találkák barátokkal, borozások, egymásnál alvások, és mindezen túl hatalmas alvások. Egyszóval: élek. A jelennek.

De újult erővel szeretnék dolgozni a jövőmön is, nevezetesen, hogy írjak, írni szeretnék, mert ezt dobta a gép, valahogy mindig az íráshoz kerülök vissza, és a számomra fontosaktól is azt kapom, hogy ezt lenne érdemes csinálnom. Érdekes, hogy míg nagyban kerestem a céljaimat, állandóan firkáltam valamiről, talán nem lenne hülyeség folytatni. Nyilván nem mindig az ifjúkori társaskapcsolat-filozófiám hullámairól szeretnék blogolni, de hát manapság minden itt kezdődik, blogokon, kis laptopokon, egy klaviatúrán. Folytatom tehát.

Az eltűnés egyik oka a felsoroltak mellett egy huszonkét éves szőke fiú felbukkanása is. Szert tettem egy új, az eddigieknél jóval normálisabb életfelfogású szeretőre, aki feltölt, és nem kiszipolyoz. 

A sztori roppant egyszerű volt. Buli, némi amfetamin, villódzó fények és gagyi duccducc, egyszóval a Vörös yuk Suttyódiszkója hozta a formáját rendesen, ez a kedves gyermek pedig odajött hozzám. A kilencvenes évek kócos kis tiniromantikája. Elpanaszkodtam neki, hogy a szép szakállas srác, akit kinéztem, nézd, ott áll a ruhatárnál, és épp hazaviszi azt a barnát. Különösebben nem érdekelte a sztorim, a kis drága élete első ekijét flesselte, azt mondta, jó, akkor nem csörgünk-e, mondtam, hogy jó. A tánc persze igazából nálam azt az elmebeteg ugrándozást jelentette, amit ilyenkor csinálok (erre a zenére csak annak van értelme amúgy is: töptöptöp-töröröp-töptöp), neki pedig ez borzasztóan tetszett, a fogszabályzómból kilógó undorító fekete nyelvfestős nyalóka látványa pedig a jelek szerint csak fokozta izgalmát. Elmélete pedig, miszerint az tölti fel az embert, ha ideig-óráig kicsit szerethet valakit, meg is vett engem kilóra, így elég hamar azon kaptam magam, hogy megígérem, hazamegyek vele ma. Merthogy ez lenne a lényeg a szexben, ezt a hozzáállást keresem mindenhol, hogy szeretni egymást feltétel és hiszti nélkül, és nem azon szüttyögni, hogy mi lesz a következménye, belém szeretsz-e, ha túl jól bánok veled, és intézzük gyorsan, személytelenül, mintha jelentene bármit az a kifejezés, hogy "beleszeretni", mintha lehetne bármit is személytelenül csinálni, mintha élhetne bárki enélkül. Ja, igen, erről lenne szó. Ez a gyerek vágja.

Séta Óbudáról a Nyugatiig kézenfogva, ő tízpercenként a karomnál fogva visszarántva megállított, mi van már megint, kérdeztem ilyenkor, jaaa, értem, smacizni akarsz, mondtam, mire ő kiröhögött, hogy micsoda romantikagyilkos vagyok. Aztán éjjeli busz, sok séta. Ránk hajnalodott. Mire a már reggeli fényekben úszó kis garzonba érkeztünk, elfáradtunk. Mindegy már, csak aludjunk, mondta. És kérek-e egy kis zöldet. Perszehogy. A romantika csúcsa ekkor következett, mikor a füves cigitől illumináltan valahogy fény derült rá, hogy mindketten írtunk verseket, így hát a füstöt szívva mélyen egymás szemébe nézve verseket olvastunk fel egymásnak, mert nem mondja meg senki, mi fér bele egy ilyen éjszakába; hát nekünk ez is. Közben a lábamat masszírozgatta, és én azt gondoltam, nem, nem lehet, hogy ezután csak alszunk, vigyél fel, mondtam, utalva a galériaágyra, ami az ilyen kis garzonokban lenni szokott.

Hát felvitt.

Na, ez volt az, amit nem kellett volna. Becuccozva, huzonnégy óra ébrenlét után és annyira kiszáradva, hogy egy csepp nyál sem volt a számban, ez egyáltalán nem volt jó ötlet, de Blanka persze csakazért is akart mindent, ahogy szokta: jóval többet, mint amennyit a teste bír. Végszóra pedig megérkezett a periódusom, így szép véres traumát okoztunk egymásnak. Sírni lett volna kedvem. Nem akartam elhinni, hogy így elbasztuk. Katasztrófa. Ennyi volt.

És mégsem. Ő felkelt, teljes nyugalomban lecserélte utánam a véres lepedőt, és azt mondta, hogy ez túl szép volt ahhoz, hogy így végződjön, szóvak jöjjek vissza este, és "legalább az együttalvást pótoljuk be." Ennyi. Míg én összetörtem lelkileg, az ő lelkesedésének meg se kottyant ez a szégyenteljes, vérgőzös üzekedés. Ő továbbra is látja a szépet. Így hát az ébrenlét harminchatodik órájában, még aznap vissza is tértem egy szatyor gyümölccsel, hogy elkínzott szervezetünket megtámogassuk, és aludjunk végre, olyan mélyen, mintha a világ nem létezne rajtunk kívül.

Négy hete tart ez a kis viszony. Tanulékony fiú, a kis légyottokból feltöltekezünk és tanulunk, pont ennyi kell most, nem több. Rövid ellenállás után elfogadta, hogy én nem vágyom a hagyományos értelemben vett párkapcsolatra, végülis minek nekünk az. Nekem, aki előtt még épphogy csak elkezdett derengeni, mit akar az élettől? Neki, akinek még annyi dolga van, és még legalább ötször-hatszor újratervezi majd az életét? Na ne vicceljünk már. Azt mondta, neki így mindene megvan. Nem kell több.

Mostmár csak azon aggódom kicsit, hogy kell az ilyet hosszútávon jól csinálni, hogy ne bántsam meg a lelkét, mert tutira ki akarja majd sajátítani a szabadságom, meg majd biztos olyan hűde szerelmes lesz, hogy egy spotlámpa fényudvarában pokoli halálhörgésekkel halálozik majd el valami arzenikumtól a nevemet átkozva, de néha mintha azon kapnám magam, hogy engem jobban aggaszt ez, mint őt. Szóval valahogy így. Egyszerre legfeljebb három napra előre tervezni. Nem belehalogatva az életbe. Könnyen.

Igen, ismét egy bejegyzés a szexről. Néha elgondolkodom, pontosan miért is vált a szexualitás ennyire meghatározó témává az írásaimban.

Nem csak azért, mert sok problémával szembesültem e téren... Azt hiszem, azért is, mert 25 éves vagyok, és most már el merem mondani, hogy szerintem nagyjából mostanra értem meg a dologra igazán, annak ellenére, hogy 18 éves korom óta vagyok szexuálisan aktív.

Mostanra tudom eldönteni, hogy mi az, amit én, Szárnyasi Blanka várok a szextől úgy általában. Végre meg tudom fogalmazni, hogy szerintem a szex erre és erre tök jó eszköz, arra és arra meg nem, ezt engedem, azt nem, ezt csinálom, azt nem, ez érdekel, az nem. Későn érő lennék? Valamennyire biztosan. 

De nem hiszem, hogy ennek a késői kibontakozásnak csak az lenne az oka, hogy ilyen típus vagyok. Aki már olvasta a korábbi cikkeimet a témában, az már tudja, hogy Blanka most megint a prüdériát, meg a hiányos szexuális nevelést fogja szidni és nem is fog csalódni bennem: igen, megint erről lesz szó.

De először is álljon itt a videó, amit látva ismét annyira felizzott bennem a prüdéria iránti gyűlölet, hogy leültem írni: 

Első körben nagyon tetszett ez a videó. Elgondolkodtam rajta, hogy egyes férfiak 30 éves korukban sem tudják ezeket az alaptechnikákat, és mennyit tanulhat ebből valaki, aki még épp, hogy csak rácsodálkozik a témára. Arra gondoltam, hogy ez a videó roppant szórakoztató és ráadásul még csak nem is pornográf, így ezt akár 14 éves gyerekeknek is meg lehetne mutatni a szexuális felvilágosító órákon. Milyen jól szórakoznának, miközben fontos dolgokat tanulnak meg. És legfőképpen arra gondoltam, hogy te jó ég, hogy valószínűleg mennyire nem tudják az éppen pubertáskorba érő gyerekek, hogy a szex ennyire sok rétegű dolog.

Miért is olyan nagy baj ez? Két okból is. Először, mert csak annyiról tájékoztatják őket nagy vonalakban, hogy mit jelent egy szexuális aktus (mint írtam korábban:"a fütyit berakjuk a punciba,és akkor jó"), és sok esetben a dugással kezdenek rögtön. Utána meg próbálják megbeszélni egymás közt, hogyan lehetne jobb, mert azt hiszik, ez a lényeg, de a dolog már régen el van baszva, szó szerint, mert fontos lépcsőket ugrottak át.

Te jó ég, mennyit bénáztunk az első barátommal! És nem arról beszélek, hogy nem hagytunk neki időt; hagytunk neki fél évet, mire lefeküdtünk egymással. De mindenfajta szexuális játékunk arra ment ki, hogy majd szeretnénk az aktust is, és ez rontotta el az egészet. Az osztályomban is ez volt az általános: amint egy lány először szerelmes lett, erre készült gondolatban. Hogy elveszítse a szüzességét. Hogy majd vele, mert őt szeretem, őt választottam. És meg is tettük, és mind boldogok voltunk a romantikus gondolattal, hogy de jó, hogy olyannal történt, akibe szerelmesek vagyunk.

De utólag úgy gondolom, nem jól tettük. Pontosabban, hogy csinálhattuk volna szebben. Mert ha valaki részletesen tájékoztat róla, hogy milyen ezer más módja van az örömszerzésnek, akkor talán nem dugtunk volna ész nélkül. Igen, azt mondom, hogy 16-17-18 évesen, ész nélkül csináltuk! Ha valaki hozzáértő akkor tájékoztat a lehetőségekről, szerintem 20-21 évesen veszítem el a szüzességem, mert lefoglalt volna a kreatív örömszerzés felfedezése. De ilyenekről ugyebár nem beszélünk a gyereknek, mert védjük az ártatlanságát, amíg lehet, csak olyan kevés információt adunk ki, amennyit muszáj. Hogy arról beszélni a serdülő kölyöknek, hogy figyi, van kezed is, ajkad, nyelved, amit így meg úgy használhatsz... Jujj, nemnem! Ilyen sokat nem mondhatunk neki!

Na, szerintem ez a gyerek teljes semmibe vétele. Nem feltételezni róla, hogy ésszel dönt. Ha nem hagyjuk meg neki a lehetőségét, tényleg nem is fog soha ésszel mérlegelni. A gyerek attól lesz bölcsebb, ha lehetőségeket mutatunk neki, és abból választhat. Nézd, így is lehet. Meg így is. Én így szeretem, mert ezért és ezért. Te mit gondolsz?

És visszatérve  gimibe: Emlékszem arra a lányra, akinek azért ment tönkre az első kapcsolata az első szerelmével, mert a fiú valami miatt sehogysem tudta beleerőltetni a fütykösét a puncijába. Gondolom, rágörcsölt a lány, vagy valami hasonló probléma lehetett, és nem értették, hogy most akkor ők nem kompatibilisek, vagy mi. Pedig nagyon szerette.

És emlékszem, hogy volt egy-két furcsa lány, akik évekig nem feküdtek le a barátjukkal. Egyszer megkérdeztem egy ilyen csodabogarat, hogy miért, a válasz az volt: hát mert megpróbáltuk, de nem volt jó, úgyhogy mást csinálunk. Ennyi. Ez akkor roppant titokzatosan hangzott, nem tudtam a tinifejemmel elképzelni, hogy működhet évek óta egy párkapcsolat így, de mivel nem értettem, ráhagytam. Utólag viszont nagyon irigylem ezt a lányt: neki valószínűleg sokkal több élvezet jutott, mint nekünk, és volt ideje mindent átgondolni.

És mennyivel jobb dolgom lehetett volna nekem is, ha rendesen felvilágosítottak volna minden lehetőségről. Talán jobban választom meg az időt, a partnert, a módot... És talán nem 25 évesen, az elkövetett sorozatos hibákból vonnám le a következtetéseket arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen mi a jó nekem.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd, vagy lájkold a Facebook-oldalam! 

Köszönöm, hogy elolvastál. :)

Képek forrása.

Tegnap láttam a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene oldalán, hogy új őrület hódít a Twitteren, a #WhenIWas hashtag, aminek a lényege, hogy nők szerte az interneten leírják, milyen szexuális zaklatást, megkülönböztetést tapasztaltak, amikor x évesek voltak, például: ,,Amikor 13 voltam, az iskolai egyenruha alatt mellényt kellett hordanunk, - mindegy milyen meleg volt -, hogy a melltartóink ne zavarják meg a férfi tanárokat".

Pár napja pedig egy munkakereső csoportban láttam, hogy egy lány állást keresett. Ehhez kitett magáról egy amúgy igazolványképnek is tökéletes fotót és egy kis bemutatkozást. Természetesen kapott pár félreérthetetlen ajánlatot kommentben, illetve egy kedves kommenthuszár jól helyre is tette őt, hogy nem kéne "ilyen képpel" kitenni a hirdetését, és akkor nem néznék húsárunak. Ezután persze többen is megpróbálták elmagyarázni a srácnak, hogy nem a lány tehet róla, de ő mindenkinek klasszul elmagyarázta, hogy miért hülyék, és miért neki van igaza. Sajnos én is beszálltam a buliba (persze megbántam), és elmondtam neki, hogy figyu, a hölgyeknek itt az a baja, hogy őket teszik helyre, és nem a kanos faszfejeket, vágesz? Erre csak azt a választ kaptam, hogy igen, ő érti, de a lányokat könnyebb helyretenni, a kanos pöcsöket meg úgyse lehet, inkább a lányok vigyázzanak magukra. Érted, könnyebb az áldozatot lebaszni, mint az elkövetőt. De okos vagy. Bár ennyi hozzád hasonló okos ember dolgozna a rendőrségen is. Várjunk csak...

Szóval rövid időn belül két inger is ért, ami miatt úgy éreztem, blogolnom kell a témában. A Nem tehetsz róla, tehetsz ellene is ebből indult ki: Sajnos benne van a kultúránkban az áldozathibáztatás, és hogy a nőket próbáljuk nevelni az ellen, hogy férfiak zaklatják őket. Elég abszurd, de hát a világ abszurd. Ezt a témát már annyian körbejárták, és ezekszerint még mindig szükség van arra, hogy szajkózzuk? Komolyan, 2016-ban erről blogolgatok itt? Annyi fontosabb dolgom lenne ennél, megválthatnám a világot, vagy vacsorázhatnék végre a pötyögés helyett, de neeem, valaki már megint hülyeséget beszél, és nekem ezzel kell foglalkozni, mert mindig meg akarom menteni a hülyéket, én, a hülye. Fene ezt az értetlen büdöskölke társadalmat, hogy nem képes megérteni azt, hogy a szexuális zaklatást legjobban úgy lehet megelőzni, ha pöcsödet a gatyádban tartod.

De nem szeretnék ebbe mélyebben belemenni, mert elkopna a billentyűzet, a vacsim megromlana és az agyvizem felforrna. Csak egy kérdésem volna az ügyben, mint Columbónak. Mégpedig: Akik ezt a hozzáállást terjesztik, azoknak egy pillanatig sem tűnik fel, hogy ez milyen undorító módon lealacsonyító  A FÉRFIAKRA NÉZVE? Könnyebb a nőt helyretenni, mert a kanos seggfejeket úgyse lehet? Azok felnőtt férfiak, ti húgyagyúak! Meg se fordul a fejetekben, hogy a férfi elsősorban nem egy koordinálhatatlan ösztönlény, hanem ember, aki képes döntéseket hozni, és el tudja dönteni azt is, hogy nem teszek szexuális ajánlatot egy nőnek, aki csak munkát keres, és nem tépem le a ruhát egy nőről, mert éppenséggel annyira áll a farkam. Ez volna a felnőttség alapköve: a felelősségteljes döntéshozás. Akkor ezek szerint alapvetően azt feltételezzük a férfiakról, hogy képtelenek ésszel mérlegelni, és döntést hozni? Így nem csoda, hogy annyi férfi van, akik a nőket zaklatják. Mert megszokták a társadalomtól, hogy mindig mindenki a nőre mutogat, ő meg vonogathatja a vállát, hogy hát ő ösztönlény. Ebben nevelődnek, persze, hogy nem nőnek föl sosem. 

Javítson ki valaki, ha tévedek, de szerintem a másik emberhez, és így a másik nemhez való hozzáállásunkat leginkább a nevelésünk és a szocializációnk határozza meg. Már gyerekként megtapasztalják ezt a hozzáállást a fiúk, mikor megütik az osztálytársukat, és utána a tanár a bántalmazott gyereket szidja össze, hogy hát minek ment a közelébe? Ha egy gyereknek folyton kiveszik a döntést a kezéből, mert úgyis csak egy gyerek, nem tud az semmit, nem úgy szólnak hozzá, mint aki képes gondolkodni, akkor nem tanul meg soha gondolkodni. Ugyanígy, ha a nők védelmével kapcsolatos kommunikáció nem szól a férfiakhoz, mert azok úgyse gondolkodnak, akkor nem is fognak a kérdésen elgondolkodni, és némelyek valóban örök életükre kanos ösztönlények lesznek. Minden tiszteletem azoké a férfiaké, akik ebben a mérgezett, butító légkörben még tudják, hol van a határ egy nőnél, és tudják értelmezni azt a szót, hogy nem. Ők emberek maradtak egy rakás majom között.

Szóval itt tartunk. A téma még így is lefárasztott. A vacsorámat pedig apukám felfalta. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd, vagy lájkolj Facebookon!

Köszönöm a figyelmedet.

Múlt héten arról volt szó itt a blogon, hogy mennyire félnek a nők a férfiaktól, miért, és hogy ez mennyire rosszul van lekommunikálva köztünk. Ma illusztrálni szeretném ezt egy nemrégiben velem megesett történettel.

Történt nagyjából másfél hónapja, hogy csili-vili új munkám lett. Egy orvostechnikai eszközöket forgalmazó cégnél én felelek minden szövegért, kezdve a használati utasításokkal, a webszövegeken át a reklámokig. Ahhoz, hogy érezzétek ennek az eseménynek a súlyát, tudni kell, hogy ezt megelőzően hosszan munkanélküli voltam. Jó, ez ebben a formában nem igaz, volt mindenféle munkám, csak minden munkahelyem baszott bejelenteni, és alig többet fizettek, mint amiből ki tudtam csengetni a pénzt a pszichoterápiámra, amire többek között pont azért volt szükség, mert csupa olyan munkát végeztem, amiben egy kis darab szarnak éreztem magam, és ehhez mosolyogni kellett. Voltam felszolgáló egy teaházban, voltam sminkes, voltam éjszakás recepciós, alkalomadtán szemetet szedtem Németországban, a végén pedig ingyen marketing-gyakornokoskodtam, szóval nagyjából mindent csináltam, amiben nulla hasznát vettem a készségeimnek, és amire egy középsúlyos értelmi fogyatékos is képes. Közben persze egy főnököm se mulasztott el ennek megfelelően is beszélni velem, és/vagy ennek megfelelően fizetni, és olyan sziszifuszi feladatokat adni, hogy még véletlenül se legyen jókedvem. A 15 órás éjszakai műszak reggelén még azzal baszakodni, hogy cirka 500 kurva Pickwick-teafiltert EGYENKÉNT megszámoljak a leltárhoz(nem ám, hogy hány doboz van, akkor túl jó dolgom lenne), nos, az ilyesmik nem éppen erősítették bennem a gondolatot, hogy hasznos tagja lennék a társadalomnak. 

Aztán végső elkeseredésemben feladtam egy hirdetést egy gyakran meglehetősen alpári hangnemet megütő Facebook csoportban, hogy ADJATOK NEKEM MUNKÁT, és ezen keresztül valahogy megtalált egy srác, aki fordított némi energiát arra is, hogy elolvassa az önéletrajzomban felsorolt pár cikkemet (nem ezeket itt a blogon, hanem irodalmi kritikáimat máshol), és pusztán az íráskészségem alapján azt mondta, hogy kellene neki egy ilyen ember, mert azért mégiscsak jobban tudom, mire való a vessző egy mondatban. Nem nagyon hittem el a dolgot, de két héten belül kaptam egy kedves kis asztalt számítógéppel és cserepes virággal, és elkezdtem csinálni a dolgom, ami igazából nem olyan hűde nagy szám, még mindig nehezen hiszem el, hogy én hasznára vagyok itt bárkinek, de azt azért én is látom, hogy talán pár fokkal mégis pofásabb a cég kommunikációja attól, hogy engem odaraktak. A depresszióm átfordult egyfajta szorongásba, hogy úristen, mihez kezdek, ha innen kirúgnak, és ezt a szorongást még csak tanulgatom doppingszerként hasznosítani. Nem egyszerű.

Lényeg a lényeg: ezt így most semmiért nem adnám, és nem kicsit esnék kétségbe, ha valami ezt veszélyeztetné.

Majd történt az, hogy a Kisfőnököm elhívott, hogy igyunk meg valamit. Gondoltam, jólvan, napi nyolcba együtt dolgozunk, szocializálódni jó dolog, nem is gondoltam semmi rosszra. Mindaddig, míg meg nem említettem ezt a meghívást a legjobb barátomnak, a Sámánnak (aki nem mellesleg fiú). Az első kérdése az volt, hogy ez a kolléga hímnemű-e. Mondtam, hogy igen, és innentől elszabadult a pokol. Hogy hát Blankácska, ne akard te ezt a dolgot ártatlan ismerkedésnek felfogni, mert 90%, hogy nem az. További részletkérdésekre adott válaszaim csak megerősítették a Sámánt teóriájában, innentől kezdve pedig a bogár már a fülemben volt, és a hallójáratomon keresztül fúrta be magát az agyamba, lábacskáival véresre kaparászva a szürkeállományom. A pszichomókusom sem enyhített a paranoiámon: "Nem kell attól félnie, hogy rá fog hajtani önre. Ez már megtörtént." Nagy forma a pszichomókusom, amint látjátok.

Így hát, mire eljött az a bizonyos szerda, mikorra megbeszéltük a közös ivászatot, addigra már nem kicsit voltam pánikban. Hatkor elköszöntünk, a találka nyolcra volt megbeszélve. Én ezalatt az idő alatt gondoltam, megírok egy motivációs levelet, aminek csak 5 sor kellett volna, de természetesen képtelen voltam rá. Helyette megpróbáltam megnyugodni, de csak tovább pánikoltam magamban. Hát igen, túl szép volt ez az egész, hogy igaz legyen, úgy néz ki, a szövegezés mellett más kötelezettségeim is vannak a főnökség felé. Ha tényleg így van, akkor viszont fel kell mondanom azonnali hatállyal, vége mindennek, mehetek vissza felszolgálni, padlót sikálni, ki tudja még, milyen aljamunkát végezni, amit még egyszer már nem bírok elviselni... most magadban bizonyára jót röhögsz, ha fiú vagy, talán akkor is, ha lány vagy, de próbáltak már munkát ajánlani neked szexért cserébe? Na, nekem igen. Randiztál már úgy, hogy a pasi 10 percen belül se szó, se beszéd a lakására akart vinni? Na, én igen. Súgták már a füledbe, hogy "irgalmatlanul szeretnélek megbaszni"? Na, nekem igen. Csaltak már el inni úgy, hogy baráti sörözésnek volt beállítva a találka, majd csakúgy mellékesen a beszélgetés közepén egyértelművé tette a srác, hogy amúgy ő nem sörözni akar ma? Mondta már le a találkozót veled fiú, mert kérdésére előre közölted, hogy otthon alszol? Ordítozott már veled férfi, mert nem felelt meg neked az agresszív szexuális viselkedése? Az összes kérdésre a válaszom: igen.

Ebből adódóan pedig a kis lelkem semmilyen hasonló dolgot nem visel már el. Ezen a blogon talán úgy tűnik, aktív szexuális életet élek, de igazából a sztorik visszamenőlegesek. Valójában pár hónapja olyan mereven védem magam, hogy senki nem vette be a várat. Nyilván nem is lesz ez gond ma este se, gondoltam, miközben abban a két órában végigsétáltam a városon anélkül, hogy bármilyen tömegközlekedési eszközre felszálltam volna. Le akartam járni a feszültséget. Nem. Nem az a gond, hogy nem tudok hárítani, abban profi vagyok már, csak abban nem vagyok profi, ha ezen a munkám, és az azzal együtt frissen szerzett új életem bukik, mert ki vagyok szolgáltatva egy munkaadónak. A fent felsorolt esetek önmagukban nem olyan marha félelmetesek, akkor viszont már nagyon, ha az adott férfinak hatalma van feletted, nevezetesen ki tud rúgatni. Bőven volt tehát mit veszítenem a dolgon.Végül teljesen rezignáltan érkeztem meg pont a megbeszélt időre.

Természetesen semmilyen tisztességtelen ajánlatot nem kaptam aznap este. Munkáról volt szó, épp csak annyira lazábban, amit az irodai környezet már nem engedne meg. Meg is lettem dicsérve. Majd mikor már a fröccsözés utáni életmentő sajtburgert ettük, kaptam egy kis megjegyzést, hogy "amúgy nyugi, nem akarlak felszedni". Aha, köszi, tök jó, hogy tisztázod, de a megnyugtatásommal kicsit elkéstél. Én átéltem egy örökkévalóságnyi kétségbeesést, míg te csak elszívtál pár szál cigit. De hál' istennek, az örökkévalóságok is véget érnek egyszer. Néha egy nemmel. Néha egy pofonnal. Néha pedig csak egy sajtburgerrel.

Ha tetszett a poszt, oszd, vagy lájkolj a fészen!

Köszönöm a figyelmedet.

Sokat írtam arról, hogy szexkultúra Magyarországon nem nagyon van, vagy legalábbis elvétve lehet vele találkozni. Nincsenek kialakult rituáléi az ismerkedésnek, és ha az ember lánya szexelni szeretne egy jót csakúgy buliból, akkor többnyire talál hozzá embert, csak baromira nem lesz buli, mert az dívik, hogy a magát könnyen odaadó nőt még az is megveti, akinek szétrakja a lábát. Szeretném kicsit bővebben kifejteni, hogy miért tartom én ezt ilyen fontosnak, hogy ennyit szajkózzam.

Előszöris, a szex egy olyan dolog, ami az élet legfelemelőbb élményei közé tartozhat. Ha nem csinálják jól, akkor viszont nem egyszerűen élvezeti értékét nem tudja betölteni, hanem komoly stresszforrás, mély szorongások melegágya is lehet.

Másodszor: a tájékozatlanság sokszor szül félreértéseket, a félreértés konfliktusokat, a konfliktusról meg hadd ne oktassak már ki senkit, miért az egyik legmocsokabb idegméreg.

Harmadszor pedig, ez a női emancipáció férfi-női egyenjogúság téma egyre jobban foglalkoztat. Mivel így húszas éveim közepére lassan kezdek ráébredni, hogy a szocializációmnak milyen nagy részét határozták meg a két nem közti különbségek, egyre inkább úgy gondolom, hogy a férfi és nő közti látszólagos vagy valós konfliktusok egyik szülője az egymás testével kapcsolatos tájékozatlanság.

Kedves férfiak, ti nem értetek minket. És miért nem? Elsősorban az országban(világban?) uralkodó prüdériát okolom érte, és ennek minden következményét. Mondják, hogy a nők bonyolultak, a férfiak az egyszerű észjárású nőket szeretik, olyan meg nem nagyon van. Pedig ha egy kicsit mélyrehatóbban foglalkoznánk ezzel a kérdéssel: a tanárok, vagy anyukák-apukák mernének nyíltan, jó kedvvel, bőséggel beszélni erről a dologról a gyerekeikkel (még inkább: apák a lányaikkal és anyák a fiaikkal), akkor talán megértenék a férfiak, hogy nem mi vagyunk bonyolultak, hanem a testünk. Az amúgy egyszerű észjárásunk csak ennek a bonyolult testnek a szeszélyességét próbálja követni, ahogy ti is próbáljátok követni. Annyi a különbség, hogy mi nem stresszelünk ezen, mert jó régen elfogadtuk, hogy ez nem egy 1x1=1-típusú egyenlet.

A fiúk viszont nagyon is sokat görcsölnek rajta, hogy mért nem vagyunk mi ilyen egyszeregyek. Pedig pofonegyszerű lenne: ha ehhez a gondolathoz már tizen-egynéhány évesen elkezdenénk szoktatni a fiúkat, de neeeem, úristen, nehogymár ilyen témákról beszéljünk a gyerekkel 14 éves kora előtt. Amely korban egyébként a gyerekek többsége már rég egy könyvtárnyi hülyeséget szívott magába a szexszel kapcsolatban rossz forrásokból, amiket aztán igencsak nehéz kigyomlálni. Nem mintha bárki megpróbálná.

A testet nem lehet elválasztani a lélektől, erős kötőszövettel vannak egymásra nőve. És hát a női test az bonyolult.  Lágy szövetek, idegszálak csoportosulásai olyan szeszélyes terepet hoznak létre, akár egy aknamező. Így aztán lehet, hogy amit öt percig csinálsz, az csodálatos, de a hatodik percben már nem. Lehet, hogy itt jó, de három milliméterrel arrébb már nem. Lehet, hogy azt gondolod, itt és itt vagyok a legérzékenyebb, de valójában ott semmit sem érzek, azért tűnik csak úgy, mert ezért és ezért. Nagyokat nyögök? Biztos azért, mert élvezem. Gondolod te. A női testnek minden négyzetcentimétere egyszerre lehet gyönyör és fájdalomforrás. És itt az egyik legfontosabb különbség. Az érzékenység. Hogy pontosan tudom, hogy mennyire ritka az olyan férfi, aki tudja, hogyan kell hozzáérni egy nőhöz, így aztán félek tőlük, mert nem akarok magamnak jobb esetben kellemetlen élményeket, rosszabb esetben borzalmas élményeket. Szépek azok az izmok, igen... de fél kézzel kettétörhetsz velük.

Persze közben lehet, hogy majd' meghalok a szexért, mert a libidóm megint a bolondját járatja velem, ki tudja, talán a héten már harmadszor, én magam se bírom idegekkel, és ordít rólam, hogy kefélnék, de ha hozzám érsz, a kezedre csapok, mert félek tőled. És ez aztán fincsi kis sértődésekhez vezet, hogy miért viselkedünk egyszer úgy, egyszer így, megkapjuk a hisztis ribanc, meg a szűzkurva jelzőt, vagy ha nem a testünket, hanem az érzéseinket védjük/kockáztatjuk hasonló módon, akkor, hogy játszadozunk. Pedig egyszerűen csak ismerjük magunkat és tudjuk, mennyire tud fájni. Lelkileg és fizikailag. Valahányszor engedjük valakinek, hogy megérintsen, a bőrünket visszük vásárra. Nem tudhatjuk, ki vagy, mit akarsz és főleg, hogyan. Lehet, hogy a mennyekbe akarsz juttatni, de szándékosan, vagy önhibádon kívül pokolra küldesz. Nagyjából ez a női szemszög.

Van ez a mondás - nemrég belefutottam valahol -, hogy egy internetes társkeresőn a férfiak attól félnek, hogy a másik kövér. A nők meg attól, hogy sorozatgyilkos. Na, ez teljesen igaz, csak nem kell hozzá internetes társkeresés. Szerintem a férfiaknak lövése sincs róla, hogy mennyire félünk. Ti kockáztatjátok a visszautasítást, mi az esetleges abúziót. Nem mindegy.

Annyira jó lenne, ha ezeket a dolgokat értenék az emberek, férfiak és nők egyaránt. Akkor talán tényleg jól éreznénk magunkat. Mennyivel kevesebb frusztrált ember lenne. A szabadságunkat szélesíthetnénk ki, ha az emberek kinyitnák a szájukat és beszélnének, de egy felnőtt társaságban is, ha szóba kerül a szex, vagy elhülyéskedik, vagy közhelypufogtatás lesz belőle, amitől senki nem lesz okosabb. És nézzenek oda, az az általános köztudat, hogy ha elindulsz bele az éjszakába, és urambocsá' szexelni akarsz, akkor szinte borítékolhatóan pocsék élményre számíthatsz, ja és amúgy meg megérdemled, mert egy ribanc vagy. De közben a harag azért mindig ott van, amiért nem kaptad meg a husit. Ellentmondásos? Pontosan. Nagyjából nulla szinten van benne a kultúránkban az empátia, és hogy kérdezzünk. És ahogy az az öngerjesztő folyamatoknál lenni szokott, emiatt az ilyen téren kulturáltabb emberek kimaradnak az ilyesmiből, a szexet feszültséglevezetésre és egópolírozásra használók meg elárasztják az éjszakát, normális félelemérzettel rendelkező nő meg marad a biztonságos kis párkapcsolatában vagy a szexmentes szinglilétében, minthogy elmenjen veled. És elterjed, hogy az alkalmi szex szar dolog, meg "nem rendes lánynak való". Pedig alapvetően nem kéne szarnak lennie. Mi tesszük azzá, közösen. Csak ki kéne nyitni a szánkat meg a fülünket. Működhetne, élhetnénk abban a fenemód szexuálisan szabad társadalomban, aminek hisszük magunkat, de távol állunk tőle. Érthetnénk egymást. De prűdek vagyunk.

Ha tetszett a poszt, oszd meg iziben, vagy lájkolj Facebookon!

Kép forrása.