Múlt héten arról volt szó itt a blogon, hogy mennyire félnek a nők a férfiaktól, miért, és hogy ez mennyire rosszul van lekommunikálva köztünk. Ma illusztrálni szeretném ezt egy nemrégiben velem megesett történettel.

Történt nagyjából másfél hónapja, hogy csili-vili új munkám lett. Egy orvostechnikai eszközöket forgalmazó cégnél én felelek minden szövegért, kezdve a használati utasításokkal, a webszövegeken át a reklámokig. Ahhoz, hogy érezzétek ennek az eseménynek a súlyát, tudni kell, hogy ezt megelőzően hosszan munkanélküli voltam. Jó, ez ebben a formában nem igaz, volt mindenféle munkám, csak minden munkahelyem baszott bejelenteni, és alig többet fizettek, mint amiből ki tudtam csengetni a pénzt a pszichoterápiámra, amire többek között pont azért volt szükség, mert csupa olyan munkát végeztem, amiben egy kis darab szarnak éreztem magam, és ehhez mosolyogni kellett. Voltam felszolgáló egy teaházban, voltam sminkes, voltam éjszakás recepciós, alkalomadtán szemetet szedtem Németországban, a végén pedig ingyen marketing-gyakornokoskodtam, szóval nagyjából mindent csináltam, amiben nulla hasznát vettem a készségeimnek, és amire egy középsúlyos értelmi fogyatékos is képes. Közben persze egy főnököm se mulasztott el ennek megfelelően is beszélni velem, és/vagy ennek megfelelően fizetni, és olyan sziszifuszi feladatokat adni, hogy még véletlenül se legyen jókedvem. A 15 órás éjszakai műszak reggelén még azzal baszakodni, hogy cirka 500 kurva Pickwick-teafiltert EGYENKÉNT megszámoljak a leltárhoz(nem ám, hogy hány doboz van, akkor túl jó dolgom lenne), nos, az ilyesmik nem éppen erősítették bennem a gondolatot, hogy hasznos tagja lennék a társadalomnak. 

Aztán végső elkeseredésemben feladtam egy hirdetést egy gyakran meglehetősen alpári hangnemet megütő Facebook csoportban, hogy ADJATOK NEKEM MUNKÁT, és ezen keresztül valahogy megtalált egy srác, aki fordított némi energiát arra is, hogy elolvassa az önéletrajzomban felsorolt pár cikkemet (nem ezeket itt a blogon, hanem irodalmi kritikáimat máshol), és pusztán az íráskészségem alapján azt mondta, hogy kellene neki egy ilyen ember, mert azért mégiscsak jobban tudom, mire való a vessző egy mondatban. Nem nagyon hittem el a dolgot, de két héten belül kaptam egy kedves kis asztalt számítógéppel és cserepes virággal, és elkezdtem csinálni a dolgom, ami igazából nem olyan hűde nagy szám, még mindig nehezen hiszem el, hogy én hasznára vagyok itt bárkinek, de azt azért én is látom, hogy talán pár fokkal mégis pofásabb a cég kommunikációja attól, hogy engem odaraktak. A depresszióm átfordult egyfajta szorongásba, hogy úristen, mihez kezdek, ha innen kirúgnak, és ezt a szorongást még csak tanulgatom doppingszerként hasznosítani. Nem egyszerű.

Lényeg a lényeg: ezt így most semmiért nem adnám, és nem kicsit esnék kétségbe, ha valami ezt veszélyeztetné.

Majd történt az, hogy a Kisfőnököm elhívott, hogy igyunk meg valamit. Gondoltam, jólvan, napi nyolcba együtt dolgozunk, szocializálódni jó dolog, nem is gondoltam semmi rosszra. Mindaddig, míg meg nem említettem ezt a meghívást a legjobb barátomnak, a Sámánnak (aki nem mellesleg fiú). Az első kérdése az volt, hogy ez a kolléga hímnemű-e. Mondtam, hogy igen, és innentől elszabadult a pokol. Hogy hát Blankácska, ne akard te ezt a dolgot ártatlan ismerkedésnek felfogni, mert 90%, hogy nem az. További részletkérdésekre adott válaszaim csak megerősítették a Sámánt teóriájában, innentől kezdve pedig a bogár már a fülemben volt, és a hallójáratomon keresztül fúrta be magát az agyamba, lábacskáival véresre kaparászva a szürkeállományom. A pszichomókusom sem enyhített a paranoiámon: "Nem kell attól félnie, hogy rá fog hajtani önre. Ez már megtörtént." Nagy forma a pszichomókusom, amint látjátok.

Így hát, mire eljött az a bizonyos szerda, mikorra megbeszéltük a közös ivászatot, addigra már nem kicsit voltam pánikban. Hatkor elköszöntünk, a találka nyolcra volt megbeszélve. Én ezalatt az idő alatt gondoltam, megírok egy motivációs levelet, aminek csak 5 sor kellett volna, de természetesen képtelen voltam rá. Helyette megpróbáltam megnyugodni, de csak tovább pánikoltam magamban. Hát igen, túl szép volt ez az egész, hogy igaz legyen, úgy néz ki, a szövegezés mellett más kötelezettségeim is vannak a főnökség felé. Ha tényleg így van, akkor viszont fel kell mondanom azonnali hatállyal, vége mindennek, mehetek vissza felszolgálni, padlót sikálni, ki tudja még, milyen aljamunkát végezni, amit még egyszer már nem bírok elviselni... most magadban bizonyára jót röhögsz, ha fiú vagy, talán akkor is, ha lány vagy, de próbáltak már munkát ajánlani neked szexért cserébe? Na, nekem igen. Randiztál már úgy, hogy a pasi 10 percen belül se szó, se beszéd a lakására akart vinni? Na, én igen. Súgták már a füledbe, hogy "irgalmatlanul szeretnélek megbaszni"? Na, nekem igen. Csaltak már el inni úgy, hogy baráti sörözésnek volt beállítva a találka, majd csakúgy mellékesen a beszélgetés közepén egyértelművé tette a srác, hogy amúgy ő nem sörözni akar ma? Mondta már le a találkozót veled fiú, mert kérdésére előre közölted, hogy otthon alszol? Ordítozott már veled férfi, mert nem felelt meg neked az agresszív szexuális viselkedése? Az összes kérdésre a válaszom: igen.

Ebből adódóan pedig a kis lelkem semmilyen hasonló dolgot nem visel már el. Ezen a blogon talán úgy tűnik, aktív szexuális életet élek, de igazából a sztorik visszamenőlegesek. Valójában pár hónapja olyan mereven védem magam, hogy senki nem vette be a várat. Nyilván nem is lesz ez gond ma este se, gondoltam, miközben abban a két órában végigsétáltam a városon anélkül, hogy bármilyen tömegközlekedési eszközre felszálltam volna. Le akartam járni a feszültséget. Nem. Nem az a gond, hogy nem tudok hárítani, abban profi vagyok már, csak abban nem vagyok profi, ha ezen a munkám, és az azzal együtt frissen szerzett új életem bukik, mert ki vagyok szolgáltatva egy munkaadónak. A fent felsorolt esetek önmagukban nem olyan marha félelmetesek, akkor viszont már nagyon, ha az adott férfinak hatalma van feletted, nevezetesen ki tud rúgatni. Bőven volt tehát mit veszítenem a dolgon.Végül teljesen rezignáltan érkeztem meg pont a megbeszélt időre.

Természetesen semmilyen tisztességtelen ajánlatot nem kaptam aznap este. Munkáról volt szó, épp csak annyira lazábban, amit az irodai környezet már nem engedne meg. Meg is lettem dicsérve. Majd mikor már a fröccsözés utáni életmentő sajtburgert ettük, kaptam egy kis megjegyzést, hogy "amúgy nyugi, nem akarlak felszedni". Aha, köszi, tök jó, hogy tisztázod, de a megnyugtatásommal kicsit elkéstél. Én átéltem egy örökkévalóságnyi kétségbeesést, míg te csak elszívtál pár szál cigit. De hál' istennek, az örökkévalóságok is véget érnek egyszer. Néha egy nemmel. Néha egy pofonnal. Néha pedig csak egy sajtburgerrel.

Ha tetszett a poszt, oszd, vagy lájkolj a fészen!

Köszönöm a figyelmedet.