"Házinyúlra nem lövünk." - tartja a mondás, és nem véletlenül mondják. Elég fájdalmas tud lenni egy szakítás, ha utána nap mint nap látnod kell a másikat. Mégis, a tiltás ellenére a legtöbben háznyúlra lőnek. (Egyébként, a házinyulakat megfojtani szokás, ha jól sejtem.)

Ugyanakkor a főnököddel szakítani egész jó buli is lehet. Feltéve, hogy az a főnök olyan, hogy ha eltörik a mécses, készséggel tűri, hogy megdobáld a kezed ügyébe akadó összes íróasztali szeméttel, továbbá zokszó nélkül elenged szabadságra, ha azt mondod, "nem akarom látni azt a vágottszemű képedet", és még fagyival is meglep nagy lelkifurdalásában. Szóval, ha valami rosszul is alakul, nem biztos, hogy a vége olyan szörnyű, új állást találni pedig mindig lehet, ha az ember nagyon akar.

De térjünk rá a lényegre, ma az összevissza kavarásról akartam írni, szóval kezdjük is az elején, amikor összejöttünk Kisfőnökkel oly' kétes körülmények között.

Szóval vannak az ilyen egész életüket harmonikus párkapcsolatokban töltő, tulajdonképpen sehol sem létező prototipikus valakik, biztos ismeritek őket ti is. Ők, akik azt mondják, hogy aki egyik férfi karjából a másikba fut, vagy éppenséggel pár hetente cseréli a barátnőit, vagy éppen hónapokig, évekig szivat valakit, aki rá vár, hisztizik és túráztatja magát az amúgy is halott kapcsolatán, drámázik, esetleg szerelmi háromszögbe keveredik - egyszóval kavarja a szart -, az komolyanvehetetlen, nem tudja, mit akar az élettől, fölösleges köröket fut, és csak a maga lelki szegénysége miatt szivat másokat és magát. "Hülye picsa", vagy "szemét faszfej". Az ilyen leginkább ne is létezzen, elásta magát, és hagyja békén a normális embereket. Sajnos én is sokszor éltem ilyen vélekedésekkel.

Így hát, mikor Kisfőnök mélyen a szemembe nézve kerek perec közölte velem, hogy ugorjak bele ebbe a viszonyba, vagy felejtsük el egymást, éreztem, hogy ez ultimátum. És mivel nekem vannak elveim (muhhahhahha), így mint értékrenddel rendelkező fiatal nő hülye picsának tartom azt, aki összevissza kavarászik, és extrán hülye picsának, aki kettővel kavarászik egyszerre, tisztán akartam csinálni mindent.

Ezért magától értetődően kidobtam a huszonkét éves szőkét, akit őszintén nagyon szerettem, bár nem voltam fülig belezúgva. Ítéljetek el, mondjatok bármit, de igenis, a szívem szakadt meg akkor. Különösen egy búcsúmondatán:

 - Párszor majdnem mondtam, hogy szeretlek, de nem mertem.

Másnap a munkában nem voltam valami jókedvű a "szakítás" emlékétől, és ez látszott is rajtam, ezért Kisfőnök megígérte, hogy este csak pihenünk.

Hogyne, persze. Csak pihentünk akkor, mikor ölbe kapott, az ágyhoz vitt, és a párnák közé fektetett.

Ami ezután történt, abban nem voltam benne; mindent valaki más csinált helyettem. Van az a fajta szex, amikor minden passzol, illenek egymáshoz a méretek, stimmelnek a szélességek és a magasságok, pont akkor hangoznak el a trágár szavak, amikor kellenek, pont annyi a nedv, amennyit kívánsz, pont az a szag, amit szívesen magadba szívsz, a szerveid és a végtagjaid pedig egyszerűen csak tudják, mit kell csinálniuk, míg te egészen ki is maradsz a cselekvésből. A testek együttműködnek, de a szívek valahol máshol vannak, tartózkodási helyük meghatározhatatlan. Nem fért a fejembe, hogy valami hogy lehet ennyire tökéletesen szép és mégis üres.

Az üresség pedig szétterült bennem, és az akció vége után egyre csak hatalmasodott. - Meg van elégedve, Főnök? - próbáltam oldani a feszültségem egy béna viccel, ami nem segített a rossz érzésemen, majd egyszercsak kibukott belőlem:

 - Nem szeretkeztünk. Dugtunk. - mondtam mereven magam elé nézve, a kanapén ülve, mintha legalábbis valami szörnyű bűnt követtünk volna el. Ő csak vigyorogva rávágta, hogy valóban, igazam van. Rajta volt a jókedv, nevetgélt kicsit az elképedésemen, elnyomta a szex utáni cigijét, és kiment valamiért a konyhába.

 - Áron? - szóltam utána, mire ő kidugta a fejét a kis garzon főzőfülkéjéből, arcán olyan felvillanyozott arckifejezéssel, mintha azt mondaná, igen, mondhatsz bármit.

- Én ezt nem akarom. - mondtam. És jött az igazi, miss picsákhoz méltón illő, oridzsinál kiakadásom. Hiszen nekem volt valakim, aki szeret, akkor mit játszom itt az iroda lotyóját, ebben nincs semmi tartalom, hagyjuk az egészet, visszamegyek, nem, nem és nem, hagyjon békén. Kisfőnök pedig a kanapéra települt mellém, arcáról lehervadt a mosoly, keleti vágású szeme valahova a szoba túlsó sarkába nézett, és csak szomorkásan motyogott valamit arról, hogy azért remélte, érzek valamit iránta.

Ekkor kezdetét vette a hülye picsa drámájának második felvonása, amikoris rájöttem, hogy úristen, mit művelek: lefeküdtem a főnökömmel, és alig valamivel este tíz után már ki is dobtam! Hogy lehetek ilyen, úristen, és különbenis. Kérdezgettem, hogy jól van-e, hogy bulizik-e majd még velem, és beleeszik-e majd még a kajámba pofa nélkül, majd megint magamat ócsároltam, hogy nem hiszem el, hogy ennyire nem tudom, mit akarok! Közben fel alá járkáltam, míg ő az ágyra települve figyelte a jelenetet, épp csak popcornt nem vett maga elé. És csak mondtam, mondtam a magamét, hogy mit csinálom itt a drámát, hogy ez a pasi kell, aztán az a pasi kell, te jó ég, pont olyan vagyok, mint az a hülye Bella a Tvájlájtból, az ilyen nőket nem szabadna a világra ereszteni. Majd eme önostorozó nagymonológ után egy kicsit lehiggadva észrevettem, hogy Kisfőnök újra mosolyog. Rajtam. Tulajdonképpen remekül szórakozott.

Én azóta persze már megbocsátottam magamnak ezt a hatalmas szarkavarást. Mert valóban, nem sok dologra jó az ilyesmi, de ami a kavarás természetét illeti, pont az nem számít benne, hogy kinek mi lenne a jó. Hanem, hogy ha egyszer nem tudod, mit akarsz, onnantól elvesztél, és nem mondhatod meg magadnak, hogy ez vagy az nem helyes, meg hülyeség, és fölösleges kör. Hanem neki kell menni, és le kell futnod a köreidet egyik férfi karjából a másikéba, vagy az előző heti barátnődtől a jövő hetihez, mert amíg nem tudod, mit akarsz, úgysem tudsz mást csinálni. Nincs olyan, hogy fölösleges kör. Kövesd el újra és újra ugyanazokat a hibákat, csakhogy biztos legyél benne; ez egy beteg viccnek hangzik, de valahol mégis igaz. Önmagam túráztatása pedig végül majd nem lesz értelmetlen, mert inkább utóbb, mint előbb, de biztos megtanulom belőle a leckét, bármi is legyen az.

De akkor még csak a pániktól megbénulva bámultam magam elé a sötétbe. Egy kis mocorgás mellettem elárulta, hogy Kisfőnök még ébren van.

 - Ébren vagy még, Hülye Picsa? - kérdezte. Felé fordítottam az arcom, jelezve, hogy igen, mondja csak.

 - Akarlak. - közölte egyszerűen.

És ezzel a lendülettel kezdtük is újra az egészet.