Múlt héten úgy gondoltam, kicsit sokat foglalkozom ezen a blogon az emberi kapcsolatok problematikájával. Az összes bejegyzésemből sütnek a saját és a barátaim fájdalmai, és keserű tapasztalatok, ezekből vonom le a mély következtetéseimet, miszerint a világ szar, lehetne jobb, de mindenki lusta hozzá, hogy azzá tegye. Nosza, gondoltam, törjük meg kicsit ezt a vonalat, és írjunk egy cikket végre olyan valamiről, amiben számomra nem lehet hiba. Ami boldoggá tesz, és amiben nem ismerek pardont.
És ez az a szuperképességem, hogy embertelenül jól tudom érezni magam, ha hagyják. Ja nem, bocs, nem is kell hagyni, kérjen engedélyt rá a kis faszom. Csakúgy megteszem. Addig, ameddig jól esik. Néha a barátaim iránti udvariasságból (pl. mert haza akarnak menni) abbahagyom előbb. De alapvetően ilyenkor nem érdekel senki és semmi. Hagyom, hogy a három méteres körzetemet elárassza a túlmozgásom, miközben tompán érzékelek magam körül néhány elkerekedett tekintetet, és pár szájat, ami azt tátogja: "jesszus". Volt már, hogy a végén összeestem (hálistennek egy barát karjaiba), mert a testi korlátaim se mindig határértékek az eufóriámban.
És igen, erre büszkébb vagyok, mint KimKa arra az istentelen nagy valagára. Rengeteg hibám és bajom van, szorongok, félek az emberi kapcsolatoktól, miközben szarrá elemzem őket, nagynak tartom az orrom, néha olyan hisztérikus vagyok, hogy a környezetem a pokolba kíván, a családom is elég diszfunkcionális, és én mégis tudom, hogy kell magamat jól érezni. De ezekről a dolgokról nem írtam ebben a cikkben, mert nem erről szólt. Csakúgy, mint ahogy az életemben is vannak olyan pillanatok, amikor nem adok helyet másnak, mint a szórakozásnak, úgy döntöttem, itt a blogon is kapjon egy helyet, ahol másról nem lesz szó.
És ezt páran szerintem valahogy úgy értelmezték, hogy én arról beszélek, hogy én tökéletes vagyok, meg milyen menő, mindenki más szar. Valóban volt egy ilyen hangja a dolognak, hiszen látom magam körül a küszködő embereket, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal egy bulihelyen, és én ráadásul zavarba hozom őket. Ettől még persze az élet más területein sokszor vagyok egy mélabús melaszmassza, de az cikk nem erről szólt, hanem arról, hogy pont leszarok mindenkit, aki ezt a viselkedésemet csak egy kicsit is nem tartja normába illőnek, vagy esetleg seggtapira pályázik, miközben én épp el vagyok foglalva az ugrabugrálással.
És jöttek is a trollok rögtön. Záporoztak rám a kommentek, hogy mekkora szar vagyok, meg sérült, beképzelt és ostoba. Annyi volt, hogy egészen meglepett, és egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy na most tényleg ennyire durva dolgokat írtam volna? Hiszen más bejegyzésekben is beszólok embereknek, ez a hobbim. Miért pont egy ilyen, alapvetően pozitív hangvételű írásra pöccen be mindenki? Hirtelen elkezdtem magam úgy érezni, mint általános iskola alsóban. Nem voltam egy szép kislány, ráadásul különc is, plusz anyám úgy öltöztetett, hogy azt a mai napig nem bocsátottam meg neki. Basztattak is rendesen, minden nap megkaptam, hogy ronda vagyok és hülye, volt, hogy megrugdostak, miközben a tanáraim következetesen szemet hunytak a dolog fölött. És ennek megfelelően egy kis darab szarnak éreztem magam, aki minden áldott nap megaláztatásként élte meg, hogy iskolába kell mennie, és komolyan elgondolkodott azon, hogy érdemes-e élnie.
Szóval trollok régen is voltak az életemben szép számmal, kis híján ki is csináltak. A kommentektől a múlt héten egy pillanatra visszaköszönt az érzés, amit ők okoztak. De csak egy pillanatra. Utána eszembe jutott, hogy régen nem tudtam magamat ennyire jól érezni, hogy megmentsem magamat vele a trolloktól. Ez a tudat megmentett attól, hogy elszomorodjak, és ismét magamban keressem a hibát. A szupererőm megmentett.
A képregényekben a szuperhősök gyakran úgy szerzik a szupererejüket, hogy valamibe belehalnak, vagy majdnem belehalnak, vagy valamilyen durva fizikai, lelki trauma útján. Batmant a szülei halála vitte a bűnüldözésbe, Flasht agyoncsapta egy villám, Dr. Manhattant pedig széttépte egy atomkísérlet. És ez tette őket szupererőssé. Na, hát engem ugyanígy tönkretettek gyerekkoromban a társaim. Egyszer régen rossz emberek mindent elkövettek, hogy rosszul érezzem magam. Ma pedig nincs olyan erő, ami megállíthat abban, hogy jól érezzem magam. És annyira fogom jól érezni magam, amennyire mások az ellenkezőjét akarják, és még annál is jobban.
Szóval a kérdésemet, hogy tényleg ennyire kifogásolható dolgokat írtam volna, meg is válaszoltam rögtön. Igen. Annál csúnyábbat, fájóbbat nem lehet írni, mint hogy nézzétek, milyen jó nekem. Az embereknek ez fáj a legjobban. A lelkemnek ez a része támadhatatlan. És amit az emberek erősnek éreznek, abba muszáj belekötniük, mert félelmetes. Azt akarják olvasni az írásaimban, hogy rossz nekem, és ezt írom ki magamból. Ha a hibáimat és a fájdalmaimat mutatom, megbocsátanak. Az emberek nem bírják elviselni azokat a részeidet, amik legyőzhetetlenek. Gyűlölik és rettegik mások erősségeit. És azt bocsátják meg a legnehezebben, ha boldog vagy.
Szóval gyertek. Tépjetek cafatokra. Leszarom. Nem tudtok nekem ártani. Fulladjatok bele a mérgetekbe. Basszátok meg. Kérjen elnézést tőletek a faszom.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd, vagy lájkolj az Arckönyvön!
Köszönöm a figyelmedet.
