Nemrég egy fiú barátom arról mesélt, hogy nagyjából két hónapja “kavar” egy lánnyal, ahogy ő fogalmazott. Érdekes volt számomra, hogy bár ez a srác egy éves ismeretségünk alatt sok lánnyal “kavart”, egyiküket sem nevezte nevén, hanem a könnyebb beazonosíthatóság érdekében valamilyen jelzővel illette, pl: “a trolis csaj”, “a pszichócsaj”, vagy csak simán “tudod, amelyiket megujjaztam”. Aztán egyszercsak a “pszichócsajból” (a végzettsége pszichológus), hirtelen Szilvi lett. Kiemelte a többi közül azzal, hogy a keresztnevén kezdte nevezni, . Megváltozott a viselkedése, vidámabb lett, egyre többször hozta szóba ezt a lányt, és szeretett róla beszélni. Hogy képzeld Blanka, kurvajó vele a szex. ÉS annyira jókat tudok Szilvivel beszélgetni. És Szilvi múltkor azt mondta, hogy ezt és ezt. Leköti a személyisége. Elgondolkodtatja.
Feltettem hát a logikus kérdést, akkor jártok? Ó, nem, nem, mondta. Nem vagyok még biztos magamban, mert külsőre annyira nem jön be. Nem olyan dögös, tudod. Mi van, ha jön valami vonzóbb csaj az életembe, megkívánom, és otthagyom érte? Nem akarom átverni szegényt, úgyhogy nyugodtságra intettem.
Úgy beszélt, mintha ő nem is egy szabad akarattal rendelkező, döntésképes ember volna, akinek ha egyszer fontos valaki, dönthet úgy, hogy a kedvéért nem kapja le azt a seggrészeg bögyös csajt a buliban. Könyörgöm, intelligens emberek vagyunk, miért elég egy vállrándítással az állati ösztöneinkre hivatkozva validálni, ha helytelenül cselekszünk?
Anyám borogass, gondoltam. Megint valaki, aki nem hajlandó észrevenni, hogy hulla szerelmes. A szex fantasztikus, a személyisége izgalmas, megértik egymást, állandóan róla beszél. De nem, ő úgy gondolja, nem szerelmes, mert a csaj nem olyan dögös, mint amit ő elképzelt magának barátnőnek. Eddig mindig “dögös” csajokkal járt, úgy gondolja, ez alapfeltétel, hogy valaki kiérdemelje nála a barátnő címkét. Nem először hallom ezt. Sokan hajlamosak a vonzó külsőt, mint a szerelem egyik feltételét emlegetni, amely, ha nem teljesül, az egész kapcsolatot nem tekintik szerelmen alapulónak, ezzel indokolva, hogy alanyát nem vállalják fel.
Aminek viszont alapja a vonzó külső, az a vágy. És ezt tévesztik össze sokan a szerelemmel. A vágy nem feltétlenül képezi alapját a szerelemnek. Sokan írják le úgy a szerelmet, mint külső és belső összhangot, de hagyjuk már. Ez bullshit. A szerelem igenis, a belsőről szól. Ma a média közvetíti ezt az üzenetet, régen a festmények, szobrok öntötték a vizuális kultúránkba, hogy eközött a két fogalom között feltétlen átfedés van. A szerelmi történetek szereplői mindig szépek, hosszú hajuk lobog a szélben, karcsú derekukat határozott mozdulattal karolja át egy izmos kar, és művészien megkomponált pozitúrákban szeretkeznek, kissé kékes megvilágításban, az orgazmus pillanatáig fokozatosan rövidülő snittekkel. Nem csoda, hogy képzavar van a fejekben.
Mostanában nem tudom, mi van velük, de nagyon remélem, hogy a barátom észbe kapott. Nem lennék büszke rá, ha elbaszná, mert egyszer a szó szoros értelmében az első sorból néztem végig azt, ahogy egy fiú több, mint két évig büntetett egy lányt azért, mert a külseje nem passzolt a szerelemről felállított ideába. Nem én voltam a szenvedő alany, legalábbis nem annyira, mint ez a lány. Beleszerettem valakibe, akinek akkor másfél éve volt egy szeretője, akiről azt állította, nem szerelmes belé. És gondoltam, nosza, akkor lehetek én a nagy szerelem. Hát tévedtem.
Ez a fiú előszeretettel csábított el általa vonzónak, dögösnek ítélt csajokat (köztük engem), hogy aztán megrettenve valamilyen rossz tulajdonságuktól, azt mondhassa, nem, bocsi, mégse vagyok szerelmes, a szerelmet mégis rendre közülük kereste. Egy nagyon nyílt, kommunikatív, intelligens fiúról beszélünk, aki igen gyorsan tudott bizalmat kelteni a másik emberben, és hamar rájött, hogy ezzel sok lehetőség nyílik meg előtte, magyarán több-kevesebb munkával ugyan, de lényegében azt dughat meg, akit akar. És ehhez a végsőkig ragaszkodott is. Nem volt egy szép fiú, ami borzasztóan zavarta is, ez talán még egy nyomós ok volt neki, hogy szép barátnőt keressen: magának is bizonyítani, hogy kiérdemli, amit a szépfiúk. Aztán, ahogy belegabalyodtam, rájöttem, hogy amíg ő el van foglalva az önbizalomhiányával, meg azzal, hogy kit hódítson meg (négyet-ötöt hülyített egyszerre), képes volt évekig tökéletesen figyelmen kívül hagyni, hogy igenis, szerelmes ebbe a szeretőjébe. Mindent együtt csináltak, valahogy mindig neki adott igazat, dicsérte, mindig neki kedvezett(azon felül persze, hogy összevissza csalta, és nem vállalta fel barátnőként). Mikor öt hónapra külföldre költözött, nem értette, miért ő hiányzik neki a legjobban. És persze tőle is hallgathattam, hogy mennyirejó a szex. És mennyire szereti. (!) De nem, ő nem szerelmes. Mert ez a lány “nem olyan, hogy ránézek, és de megbasznám”. Ennyi volt az indoklás, és ezt szó szerint így mondta. Ez volt az az apró-cseprő hülyeség, ami miatt évekig kínozta őt, mert ennek a lánynak a külseje nem volt neki elég ahhoz, hogy felhizlalja az ő kis éhenkórász egóját. Mert mint az közismert, a kapcsolatunk arra való, hogy megoldja az önbecsülési problémáinkat. Ez volt az ő bűne, amiért meg lett neki mondva, hogy “De cica, mi nem is jártunk soha.”
Te okleveles vadbarom. Mire rájössz, hogy mennyire elbasztad, addigra ez a lány rég továbblép, mert ő se teljesen hülye, csak nagyon: egyszer, úgy néz ki, inkább utóbb, mint előbb, de csak megérti majd, hogy nem fogod felvállalni, és az mindenképpen előbb történik majd meg, minthogy te észbe kapnál. Ami valószínűsíthetőleg sose történik majd meg. Mert te még nála is hülyébb vagy.
Elgondolkodtató, hogy szorongásból és önbizalomhiányból eredő nárcizmus mennyire el tudja nyomni a tiszta érzéseket. És hogy az emberek sokszor nincsenek tisztában a fogalmakkal. Ez a fiú úgy gondolta, nem szerelmes, mert a lánnyal nem szívesen kezdene bele egy kapcsolatba. Következésképpen ő azt feltételezi, hogy egy párkapcsolat alapját a szerelemnek kell képeznie. Tévedés! Az emberek kismillió más okból jönnek össze egymással, mint a szerelem. Igazából nagyon kevés olyan kapcsolatot láttam, amit a szerelem hozott létre. Egyszerűen csak az az általánosan elvárt norma, hogy ha valakivel egymásba szerettek, járjatok, és ha valakinek valamiért nincs kedve hozzá, szégyelli, mert tudja, hogy nem illik bele a normába. Ezért inkább behazudja magának és mindenkinek a környezetében, hogy ő nem szerelmes. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha őszinte lenne magával? Nem rabolná a szeretője idejét, meg azoknak az idejét, akiket elcsábít, és elkezdhetné megoldani a maga problémáit, nevezetesen, hogy olyan kapcsolatot keres, amivel egót lehet fényezni, nem pedig társat akar találni. Mindig azt vágyjuk, ami nekünk nincs, és azt keressük a partnerben. Ha azt várjuk a kívánt kapcsolattól, hogy megoldja a problémáinkat, mindig magányosak leszünk.
Ebből a szerelmi háromszögből másfél éve kiszálltam. Nem tudom, mi lett velük azóta, de ha felvállalta volna a lányt, tudnám. És visszatérve az első bekezdésben elmített barátomra, neki nagyon szurkolok. Írok is neki, hogy mizu. Hátha jó hírei vannak.
Ha tetszett a poszt, lájkold, oszd, lájkolj Facebookon!
