Különös dolog esett meg velem a minap. Maga az eset nem volt különös, inkább én voltam benne különös, mint ahogy az lenni szokott.
Történt ugyanis, hogy tegnap este munka után hazaindultam, ahogy szoktam: kerékpárral. Tíz méter megtétele után konstatáltam, hogy a hátsó kerék leeresztett, és se pumpa, se más eszköz nem volt nálam a probléma orvoslására. Mit lehet ilyenkor tenni? Fel lehet szállni tömegközlekedési eszközre a bicajjal. Vagy a bicaj nélkül, a munkahelyemen hagyva a kis árva drótszamarat, hogy másnap reggel magammal hozzam a pumpát. Vagy kölcsönkérni egy arra járó kerékpárostól pumpát. Szóval sok lehetőség van a hazajutásra. Természetesen egyiket sem választottam, mert mikor gondolkodtam én logikusan. Arra jutottam, hogy ez nem véletlenül történt, nekem tehát most gyalog kell hazamennem, és ha megteszem, annak egészen biztosan lesz valami értelme. Valaki odafent azt akarja, hogy én most gyalogoljak egy nagyot, és hogy ebben értelmet találjak. Lehet, hogy útközben elém hullik majd egy üstökös, magjában egy cetlivel, amire Isten sebtiben ráfirkantotta a sorsom, vagy csak át kell gondolnom az életem. Teljesen evidens, hogy nekiállok kozmikus párhuzamokat keresni egy egyszerű defektben, és a sors kezét vélni felfedezni a dologban munka után este kilenckor, mikor másnap reggel nyolcra jövök. Ráérek másfél-két óra gyalogútra. Ugyan. Semmiség.
Fogtam hát az én fehér, női vázas kis Csepelemet, Artúrt, és végigtoltam a városon. Végigtoltam a Deák tértől a Pöttyös utcáig a bicajt, aki annyi bajban volt segítségemre, és aki annyi bánattól szabadított meg. Gyógyszer számomra, ezért ragaszkodom is hozzá. Néha úgy érzem, hogy nélküle összecsuklanék, mint egy marionettbábu. Bicaj nélkül nem jutok el A-ból B-e. Nélküle nem jutok el oda, ahova akarok.
Szóval mentünk. Toltam, feltörte a cipő a lábam, ő meg nyikorgott. Elmentem a Kálvinig, végig a Ráday utcán, a Tűzoltó utcán, el a Népliget mellett, át a vasúti felüljáró alatt, az Ecserinél be a József Attila lakótelepre, és reszketve, állva elalvás veszélyében értem haza. Nem pottyant elém üstökös, és megvilágosodásom se támadt. Betoltam Artúrt a szobámba és az ágyba vágtam magam, elmarasztalva magam a kozmikus humbug miatt. De elalvás előtt egy perccel még rájöttem a lényegre, amit vagy én mondtam, vagy ő mondott. Mivel félig már aludtam, nem megállapítható, melyikünktől származott a mondat.
- Látod? Mindegy, hogy én viszlek téged, vagy te viszel engem: mindenképp eljutunk oda, ahova kell.
Ha tetszett, lájkol, oszd, vagy fészbúkolj rám.
